A folytatás...

Szíve vadul kalapált a mellkasában, és nem tudta, valóban ezt akarja-e, de már nem volt visszaút. A méterek egyre fogytak a bejáratot jelző ajtóig, és ő egyre jobban érezte, hogy igen, nem kis változás előtt áll. De már döntött. Megacélozta a lelkét és belépett az ajtón. Hirtelen nem tudta merre forduljon, mert egy nagy csarnokban találta magát, és senkit sem látott maga mellett, akitől megérdeklődhette volna, merre menjen. Balra nézett, és nem látott mást csak raklapokat és dobozokat, majd jobb felé fordult, ám ugyanaz a látvány fogadta erről az oldalról is. Nem volt más választása csak egyenesen menni. Maga előtt egy nagy, üveges, kétszárnyú ajtót látott, ami mögött egy lépcső volt. Mivel az instrukció úgy szólt, hogy a nagyfőnököt az emeleten találja elindult felfelé. Útközben nem akadt senkibe, hogy megérdeklődhesse, jó irányba halad-e, így hát némán ment egyre feljebb lépcsőfokról lépcsőfokra.

Mikor elfogytak a fokok, a lépcső tetején egy fal állt vele szemben, jobbra egy hosszú fehér folyosó volt, rengeteg ajtóval, balra egy kis kanapé állt egy üvegasztallal és egy nagy, bőrbevonatú dupla ajtó. Az ajtó jellegéből, arra következtetett biztosan ez lesz a főnök irodája. Óvatosan közelebb lépett, és mivel máshol nem talál kemény felületet, ezért a kilincs feletti farészen kopogtatott.

- Hereindürfen! – azaz ”Be szabad jönni!”- hangzott az ajtó túloldaláról németül.

Nem igazán ismerte a nyelvet, mivel sohasem tanulta, de azért az alapvető fogalmakat ismerte. Mivel női hang volt ami az előbb beinvitálta, kissé megnyugodott, hogy valószínűleg nem egyből az igazgatóval találkozik, hanem egy asszisztenssel, vagy titkárnővel. Magában eltökélte, hogy erősnek, magabiztosnak és bátornak mutatja magát, holott legbelül, korántsem érezte így magát. Azt is megfogadta, hogy először angolul próbálja megértetni magát, mivel a magyaron kívül, ezt a nyelvet ismerte annyira, hogy értelmesen tudjon legalább középfokon társalogni rajta.

 Vett még egy utolsó nagy levegőt, majd lenyomta a kilincset és belépett az ajtón. Tudta, hogy a külseje, nem éppen a legbizalomgerjesztőbb, de nem érdekelte, hűvös és magabiztos akart lenni.

- Jó napot kívánok, az igazgató urat keresem. – kezdte angolul határozottan.

Visszatértem...

Már több, mint egy éve nem írtam ide, de jelentem visszatértem. Nem kezdek el ígérgetni, és nem hitegetem sem magamat, sem mást, hogy ezentúl máshogy lesz, meg hogy rendszeresen és többet írok, de igen: határozottan visszatértem.

Azalatt az idő alatt, amég nem írtam, sok minden változott az életemben. Van amit örülök, hogy magam mögött hagytam, van amit sajnálok, hogy elmúlt, és van a jelen. a jövővel ráérek akkor foglalkozni, amikor jelen lesz belőle...

Szóval itt vagyok, és úgy döntöttem adós vagyok, és én nem szeretek tartozni. Adós vagyok egy történettel, amibe belekezdtem, ám félbehagytam, de most úgy döntöttem folytatom. Lehet, hogy ezalatt az egy évben pont ez hiányzott, az írás, és ezért nem éreztem magam teljesnek.

Nos ideje, hogy egésszé váljak és folytassam. Folytassam a történetet ami egy stoppolással kezdődött és egyenlőre Bécsben ért véget...

Ihlet...

Ülök a monitor előtt és gépelem egymás után a szavakat. Igazából nem ez lenne a dolgom, hanem teljes erőmmel és minden idegszálammal a tanfolyam éppen aktuális napjára, éppen aktuális órájára kellene figyelnem, de nem megy. Nagyon messze járok ettől a helytől, és nem érzek emiatt egy szemernyi bűntudatot sem. Kapjuk az újabb feladatot, de én nyűgösen és csöppet sem életteli kedvel veszem el az újabb adag paksamétát.

Nagyon rég írtam már a blogomhoz bármit is, és rendszerint azzal érvelek még magamnak is, hogy idő, ihlet és az internet hiánya miatt van ez így. Pedig ha akarnám, megírhatnám előre akár egy szövegszerkesztőbe is a gondolataim, majd amikor újra a háló elé kerülök, bevihetném szépen egymás után a sorokat. De az akkor már nem ugyanaz, mert nem ugyan az az érzésvilágom akkor, már nem olyan kedélyállapotom, és így hamisnak érezném, pedig azok is az én gondolataim, az én vágyaim és álmaim, csak most épp nem abban a világban járok, ahol ezekre koncentrálhatok.

Aztán mikor végre újra rabul ejthet az információ áramlás tárháza, csak kattintgatok és rutinszerűen ellenőrzök mindent: e-mail, facebook, iwiw, álláskereső oldalak, majd ha tetszik az állás el is küldöm az önéletrajzom, persze válasz az nem érkezik. Mindig minden alakalommal, amikor megnyitom a virtuális postaládám reménykedem, hogy igen ott vár a levél mely szerint nem vagyok már munkanélküli, hogy igenis kíváncsiak rám személyesen és talán még esélyt is kaphatok annak ellenére, hogy pályakezdő vagyok. De mindig csak körlevelek, spam-ek és hirdetések várnak, napról-napra ugyanúgy.

Aztán ha rutin megvolt jöhet egy kis nézelődés, aztán egy kis unalom. Néha-néha találok egy olyan cikket, amely felébreszti a bennem szunnyadó lelkiismeretet - vagy minek is nevezzem ezt - és arra sarkall, hogy írjak, mint ahogy ez most is történt. Írjak, mert tartozom magamnak azzal, hogy ha már képes vagyok aránylag normálisan és helyesen a gondolataim közlésére, akkor éljek is ezzel a képességgel. Meg persze nem csak magamnak tartozom ezzel, hanem azoknak is, akik szeretik olvasni azt amit írok, és azoknak, akik biztattak és biztatnak is erre a mai napig.

Persze amikor elkezdtem egy egészen más közösségben tengettem minden napjaimat, és egészen mást neveztem a napi rutinnak.

Ám amióta erre a tanfolyamra járok valahogy megváltozott minden. Itt szembesülhettem azzal, hogy mennyi emberi sors van, hogy ezek mennyire különböznek, ugyanakkor mennyire hasonlítanak is.

Ez lenne talán a felnőttség? Ez lenne az, amit kisgyerekként csillogó szemmel és szárnyaló szívvel vártam? Mert ha igen, valóban ez az, akkor a csalódás elkerülhetetlen és menthetetlen.

Már nem tűnik olyan vidámnak és gondtalannak, mint régen, és soha nem hittem volna, hogy beállok én is azok sorába, akik azt mondják, jaj de jó lenne még gyereknek lenni.

Persze ez is csak hozzáállás kérdése, mint a legtöbb dolog az életben. Ha úgy állok hozzá, hogy egy újabb szürke nap a mókuskerékbe én magam is beszürkülök, ha viszont úgy, hogy ez egy újabb nap a kihívásoknak és a lehetőségek megélésének, nos akkor az egész már más színben látszik.


És hogy most épp ebben a pillanatban melyik az, amelyik felé inkább húzok?

Nem tudom.

Azt tudom, hogy a feladat még mindig itt fekszik a bal kezem mellett érintetlenül, és a lelkiismeretem egyre inkább követeli, hogy legalább csak belekezdjek. Nem vagyok lusta, és az írásnak is eleget tettem magammal és másokkal szemben is, mégis, valahogy érzem, nem akarom ezt csinálni. Legalábbis nem így.

Dolgozni szeretnék, tenni a dolgom, hogy érezzem, én is hasznos tagja vagyok ennek a világnak, a társadalomnak, hogy én is teszek valamit azért, hogy előrébb mozdul a világ, ha csak egy nappal, vagy legalább egy perccel is...

Hová merült......

"Hová merült el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolságban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?"

Érdekes megfigyelni, hogy mennyi minden juthat eszébe az embernek egy filmről, egy illatról, mennyi érzés hatja át, ha újra átélhet - ha csak másodpercekre is - néhány múltbéli pillanatot.

Engem, most konkrétan a Dave című film repített el egy kislányhoz a múltba. Egy kislányhoz, akinek már kijutott az élet árnyékosabb feléből, mégsem felejtett el soha mosolyogni. Soha nem szűnt meg jónak lenni, soha nem felejtette el kicsoda és mindig azt kereste hol segíthetne másokon.

Ez vele született. Sokszor mondták neki, hogy bántani fogják - és bántották is elégszer - de ő kitartott amellett, hogy mindenkiben a jót lássa meg, még ha ezért nem kevésszer nagy árat fizetett.

És hogy, hogyan is kapcsolódik ez ehhez a filmhez? Nos igen, jogos a kérdés, ám a válasz nagyon egyszerű: sehogy. Közvetlenül a filmnek semmi köze az ilyen és effajta érzésekhez, csak hozzá, a kislányhoz. Nem felejtette el, hogyan kuporgott a szoba padlóján és nézte beleéléssel, nem felejtette el, hogy akkoriban, mennyire más volt az élete.

Igazából ez a bejegyzés arra jó, hogy soha ne felejtsük el, honnan jöttünk, hol vagyunk, és hová tartunk. Néha nem árt, ha csak néhány perc erejéig is végig menni életünk eseményein. Végig gondolni mit miért tettünk. Ha hibáztunk akkor hol és helyre lehet-e hozni a hibát?

Most viszont vissza a jelenbe és hagyjuk a kislányt tovább kuporogni a szőnyegen, akiben már akkor elkezdett érlelődni a mondat: "Vagyok, mert lettem..."

Emlékezés...

Három éve kezdődött el az életének ezen szakasza, és ahogy most a hideg üvegnek nyomta a homlokát és bámult ki a szakadó esőbe, visszatértek az emlékek.

A stoppolásnak végül is az lett a vége, hogy beszélgettek a sofőrrel és ő elmondta a történetét. Ami ezután következett arra nem számított. A sofőr lehetett akármilyen büdös és látszatra bunkó, de egy valamije volt:

Szíve.

Nem kért semmit cserébe a fuvarért. A lány nem hitte el, amit hall, nem hitte, hogy vannak még olyan emberek, akik önzetlenül segítenek. Persze eleinte úgy látszott, hogy ez a pasas sem jobb a többi számító embernél – hisz amikor felvette a kocsiba tisztázták, hogy mit vár el tőle – mégis ahogy mindent elmesélt neki megértette, és nem kényszerítette semmire, tényleg nem várt semmit cserébe a fuvarért.

Miután megérkeztek Bécsbe és a sofőr beblokkolt, azt mondta neki:
- Na idefigyelj kislány! Ha semmiképp nem akarsz visszatérni az országba és azt sem akarod, hogy téged megtaláljanak, akkor hamis papírokra lesz szükséged, de sürgősen. Ehhez azonban pénz kell, a pénzhez pedig munka. Elég eszes kiscsajnak tűnsz, szóval nem hiszem, hogy nehezedre esne tisztességes munkát találni. Nem szabad, hogy csak egy kurva legyél a sarkon a sok közül, szóval ezzel ne is próbálkozz, meg aztán akkor akármilyen ismerősöd beléd akadhat. - mondta a sofőr tudálékosan.
- Ellenben ha gondolod, azt itteni nagyfőnöknél megpróbálhatnád, hogy nincs-e valami meló a számodra. Nem kell aggódnod, elég rendes pasasnak látszik, és még magyarul is tud, szóval azzal se lesz baj. Itt találod rögtön a legfelső emeleten, ott arra ni – mutatott átlós irányban a lány háta mögé. Nekem ellenben most mennem kell. Sok szerencsét! – azzal elbúcsúzott és ott hagyta őt.

A lánynak arra sem volt ideje, hogy megköszönje. Nézett maga elé, nagy levegőt vett, megfordult és elindult a jelzett irány felé.

A kezdet.....

Zokogott, de már csak hangtalanul… A döntése végleges volt, és megmásíthatatlan… Nem volt nála más csak az útlevele, némi készpénz és egy kis táska a legszükségesebb dolgokkal. Szakadt az eső, de már nem érezte, üres volt a belseje és érezte ezen a napon örökre megváltozik az élete…

Az út szélén egészen más az élet, főleg annak, aki nincs hozzászokva a stoppoláshoz, mégis ő most rá volt erre kényszerülve. Nem tudta hová, megy, hogy merre tart és hogy hova érkezik meg. Nem akart mást, csak menni, amíg bírja szusszal, maga mögött akarta hagyni a fájdalmas kilométereket, hogy a távolság enyhülést hozzon sajgó lelkének. Soha nem hitte volna, hogy idáig jut, mégis érezte egész életében, hogy ő más, mint a többi lány, hogy neki nem itt van a helye…

Érezte attól a pillanattól fogva, hogy elkezdte meghozni élete első, önálló döntéseit. Nem volt több 11 évesnél, amikor egyedül mert buszra szállni, és maga mögött hagyni a kisvárost, ahol élt, noha nem is olyan sok időre csak néhány órára. De ő akkor is azt érezte, mint most 22 évesen, nevezetesen hogy élete ezzel fordulóponthoz érkezett, rálépett az önállóság ösvényére és innen nincs vissza út. Csak most 11 évvel később már nem az önállóság ösvényére lépett, hanem a változáséra. Az utóbbi két napjára a totális katarzis jelzőpár illett a legjobban.

Amint ezek a gondolatok végig futottak az agyán, egy kamion állt meg mellette, és ő kinyitotta az ajtaját.
- Hé! Hová mész kislány? – kérdezte a pocakos, szakállas kamion sofőr és rávillantotta koránt sem ápolt és megnyerő mosolyát. A lány felemelte a fejét és a színes esernyő alól kipillantva, könnyeit lenyelve és magában megfogadva, hogy soha többé nem tekint hátra, azt kérdezte:
- Maga merre megy? – acélozta meg lelkét és próbálta túlkiabálni az egyre hevesebben tomboló, éjszakai esőt. A sofőr megvakarta baseballsapkás fejét – ezzel kivillantva tekintélyes méretű hónalj kutyáját melynek szaga arról árulkodott, hogy több napja nem látta se víz, se szappan – így válaszolt:
- Há’ én bizony kisanyám Ausztria felé.
- Elvinne?
- Há’ tudod, annak azért ára van…
- Nem számít, csak vigyen el…
- Há’ de én nem igazán pénzre gondoltam… - vigyorgott még szélesebben a pasas.
- Sejtettem… Majd útközben megbeszéljük mire is gondolt pontosan.
- Akko’ ha így jó, pattanj ide mellém angyalom.

Azzal beszállt a kamionba, és ahogy magára csukta az ajtaját, úgy érezte, végérvényesen lezárult az élete. Az élete, amit úgy szeretett, még ha néha nehéz is volt, az élete, ami pár nap alatt a legkínzóbb pokollá, és a legrosszabb büntetéssé, a legjobban égető kínná változott.

Hát így kezdődött…

Tévelygés...

Mostanában gyakran törnek rám megmagyarázhatatlan pánik rohamok, de szerencsére általában sikerül lehiggadnom viszonylag hamar, sőt olykor ehhez segítséget is kapok. Úgy látszik ez a pár nap amit egyedül töltök valahogy igen intenzív hatással van rám és többször késztet a magány érzése olykor hülyeségekre vagy épp érzelgősségre is.

Mint például az előző bejegyzés is ékes példája annak, hogy egyedül lenni nem jó, vagy legalábbis nem mindig. Aztán nem sokra rá rádöbbentem, hogy a személy akiről szól, valahogy mégsem olyan fontos, mint azt akkor a bejegyzés írásakor gondoltam. Sőt, most már kifejezetten újra ingerel a személye és nem érzem, hogy ez rossz dolog lenne, akár milyen csúnyán is hangzik ez...