Tanulás

Na jó, feladom, már ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, a széken ülni nem tudok normálisan és csak esik szét minden tagom a fájdalomtól. Holnap valóban az égiek kezében leszek, remélem tettem annyi jót, hogy kiérdemeljem ezt a kis szerencsét...

Újabb...

Újabb panasz. Akik olvassák a blogom, már biztos nagyon unják, hogy a legtöbb bejegyzésben panaszkodom. nem áll szándékomban, de a rosszat mindig könnyebb leírni, mint a jót. Legalább is szerintem.

Most nem a családommal, vagy a sulival van gond, hanem velem. Beteg vagyok, még hozzá nem kicsit sajnos.Hétfő óta küszködök a lázzal és a lázálmokkal, a reszketéssel és még sorolhatnám. Mára végképp elgyengültem és hiába kérdezik egyre többen hogy vagyok, a válaszom mindig ez, mert ez az igazság: napról-napra rosszabbul. A lázam csak kúszik az egekbe és nem akarja semmilyen gyógyszer levinni. A gyomrom már kikészült, 4 nap alatt majd hat kilót fogytam.

Persze ennek örülnöm kellene, hisz az orvosok azt mondták valószínűleg fogyni nem fogok már, erre tessék a betegség 6 kilót leszed rólam. Tényleg örülök neki, bár ezt nem így képzeltem el, de legalább már nem festek annyira ocsmányan, mint eddig, bár az is lehet, hogy csak a láz miatt látom rosszul a tükörben magam. Miért vélekedek így magamról? Mert ez az igazság nem csak én gondolom így, hanem azok az emberek is valószínűleg akik összesúgnak a hátam mögött, vagy épp nyíltan kiröhögnek, hangosan és borzalmasan bántón. Azt persze még senki nem kérdezte meg miért van ez így, mert röhögni a másikon sokkal könnyebb. Valószínűleg hiába is magyaráznám nekik, hogy nem miattam van ez így, nem azért, mert 8 tortát eszek reggelire, hanem mert alapjáraton beteg vagyok. Ők már elkönyveltek annak, ami vagyok kövér tehénnek és biztos csak kifogás, ha azt mondom beteg vagyok. Na de visszatérve a mostani betegségemhez - az állandó mellé még hiányzik ez is - a mérleg viszont valóban ezt mutatja, 6 kiló mínuszt.

Amiatt aggódom nagyon, hogy holnap vizsgázom, és nem tudom, hogy élem át a holnapi hajnali 4-es kelést, hogy vészelem át a 2km-es gyalogutat az állomásig - mert busz persze csak pont ilyenkor nincs - miképp élem meg a vonat, metró és troli utat, majd magát a vizsgát, aztán a visszafelé vezető utat.

Rettegek tőle, pedig soha nem voltam ilyen félős, akkor sem ha beteg voltam, de ennyire beteg még soha.

Most nem azt akarom ezzel a bejegyzéssel elérni, hogy úristen most mindenki sajnáljon, csupán csak talán egy kicsit jobb, vagy inkább könnyebb kiírni magamból ezeket.

Na jó abbahagyom az írogatást, inkább tanulom a protokollt, bár kétlem, hogy bármit is megjegyzek belőle.

Égiek, ha szerettek engem egy kicsit is odafent, mindent tegyetek meg a holnapi boldogulásomért...

Még valami...

Amire még rájöttem, hogy nagyon hiányzik egy személy az életemből: az ANYU! Anyu nagyon szeretlek és borzasztóan hiányzol!

Te biztosan meg tudnál védeni. Annyiszor gondolok rád. Anyu nagyon hiányzol! Anya ugye én nem vagyok oka semminek? Anyu ugye te szeretsz? Anyu ugye hiszel és bízol bennem?

Tudom, hogy elkeseredettnek látsz és azt hiszed, hogy nagy feneket kerítek neki és hogy csak drámázok, de anyu esküszöm ez nem igaz. Anyu miért nem vagy most itt?

ANYU....

Miért?

Miért vagyok én teher? Miért vagyok felesleges személy a saját "családomban", akin csak úgy át lehet gázolni, hogy rohadtul nem törődnek azzal, engem, hogy érint. Persze mindenki más a értékes és megbecsült tagja a családnak nevezett tragikomédiában.

Beteg vagyok és így még jobban csak azt érzem, hogy hibás elem vagyok egy jól összerakott gépezetben. A gyenge láncszám, akit minél jobban ki kell taszítani, akivel csak azt kell éreztetni, hogy egy szánalmas alak és az egyetlen cél, hogy minél jobban rosszul érezze magát, minél jobban el tudják lehetetleníteni az "életet.

Lehet nekik van igazuk. De vannak csodás barátaim és csodás ismerőseim, egy remek párom, velük kellene foglalkoznom, de elég nehéz úgy, ha nap mint nap ebben a börtönben kell élnem, ahol lassan már élvezet számba megy az én szapulásom, legyen rá bármilyen indok.

A legfájóbb, hogy mindezt a saját apám teszi, hol leplezve, hol nyíltan, ez igazából mindegy is. Neki már sport, hogy hogyan alázzon meg magam előtt, hogy azt a kis önbizalmam ami van, azt is hogyan tudja lerombolni. Nem tudom hogy ez mennyire tudatos vagy tudatalatti, de fáj és már nem keresek okokat.

Neki én csak egy tévedés vagyok, egy rossz házasságból maradt nyűg, aki csak a múltjára emlékezteti. Az már persze mellékes, hogy magam is érző lény vagyok, de efölött átsiklik.

Közölte, amikor 17 éves voltam, hogy ő egy megkeseredett ember és elfáradt. Neki van egy fia, akit fel kell nevelnie, én meg sajnálja, de kezdjek azt, amit akarok magammal. Nem mintha 10 éves korom óta nem magam gondoskodnék magamról. Nem anyagi értelemben, sokkal inkább lelki.

Most pedig úgy érzem, hogy besokalltam. Elegem van belőle, és nem tudom meddig tudom ép ésszel elviselni a közelségét. Ami pedig a leges-legdühítőbb, hogy azok ellenére, amiket tett velem szeretem. Nem kötelességből, nem azért mert az apám és szeretnem kell. Nem tudom miért. Mindenben mellette álltam és ez valahogy elszakíthatatlan köteléket alakított ki közte és köztem, bár valószínű, csak az én részemről van így.
Mindegy igazából. Illetve nem mindegy, de ez van ,csak valahogy nem akarom és nem is tudom elfogadni.

Olyan vagyok, mint egy hűséges kutya, akibe akárhányszor belerúghat a gazdája, akkor is hűséges marad hozzá. persze vannak kivételek, akik egy idő után megunják a rugdosást és visszatámadnak és azt hiszem ennek a határán vagyok én is.

Nem akarom megtenni, de nagyon inog a pohár és ki fog borulni és ez biztos....