Hová merült......

"Hová merült el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolságban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?"

Érdekes megfigyelni, hogy mennyi minden juthat eszébe az embernek egy filmről, egy illatról, mennyi érzés hatja át, ha újra átélhet - ha csak másodpercekre is - néhány múltbéli pillanatot.

Engem, most konkrétan a Dave című film repített el egy kislányhoz a múltba. Egy kislányhoz, akinek már kijutott az élet árnyékosabb feléből, mégsem felejtett el soha mosolyogni. Soha nem szűnt meg jónak lenni, soha nem felejtette el kicsoda és mindig azt kereste hol segíthetne másokon.

Ez vele született. Sokszor mondták neki, hogy bántani fogják - és bántották is elégszer - de ő kitartott amellett, hogy mindenkiben a jót lássa meg, még ha ezért nem kevésszer nagy árat fizetett.

És hogy, hogyan is kapcsolódik ez ehhez a filmhez? Nos igen, jogos a kérdés, ám a válasz nagyon egyszerű: sehogy. Közvetlenül a filmnek semmi köze az ilyen és effajta érzésekhez, csak hozzá, a kislányhoz. Nem felejtette el, hogyan kuporgott a szoba padlóján és nézte beleéléssel, nem felejtette el, hogy akkoriban, mennyire más volt az élete.

Igazából ez a bejegyzés arra jó, hogy soha ne felejtsük el, honnan jöttünk, hol vagyunk, és hová tartunk. Néha nem árt, ha csak néhány perc erejéig is végig menni életünk eseményein. Végig gondolni mit miért tettünk. Ha hibáztunk akkor hol és helyre lehet-e hozni a hibát?

Most viszont vissza a jelenbe és hagyjuk a kislányt tovább kuporogni a szőnyegen, akiben már akkor elkezdett érlelődni a mondat: "Vagyok, mert lettem..."

Emlékezés...

Három éve kezdődött el az életének ezen szakasza, és ahogy most a hideg üvegnek nyomta a homlokát és bámult ki a szakadó esőbe, visszatértek az emlékek.

A stoppolásnak végül is az lett a vége, hogy beszélgettek a sofőrrel és ő elmondta a történetét. Ami ezután következett arra nem számított. A sofőr lehetett akármilyen büdös és látszatra bunkó, de egy valamije volt:

Szíve.

Nem kért semmit cserébe a fuvarért. A lány nem hitte el, amit hall, nem hitte, hogy vannak még olyan emberek, akik önzetlenül segítenek. Persze eleinte úgy látszott, hogy ez a pasas sem jobb a többi számító embernél – hisz amikor felvette a kocsiba tisztázták, hogy mit vár el tőle – mégis ahogy mindent elmesélt neki megértette, és nem kényszerítette semmire, tényleg nem várt semmit cserébe a fuvarért.

Miután megérkeztek Bécsbe és a sofőr beblokkolt, azt mondta neki:
- Na idefigyelj kislány! Ha semmiképp nem akarsz visszatérni az országba és azt sem akarod, hogy téged megtaláljanak, akkor hamis papírokra lesz szükséged, de sürgősen. Ehhez azonban pénz kell, a pénzhez pedig munka. Elég eszes kiscsajnak tűnsz, szóval nem hiszem, hogy nehezedre esne tisztességes munkát találni. Nem szabad, hogy csak egy kurva legyél a sarkon a sok közül, szóval ezzel ne is próbálkozz, meg aztán akkor akármilyen ismerősöd beléd akadhat. - mondta a sofőr tudálékosan.
- Ellenben ha gondolod, azt itteni nagyfőnöknél megpróbálhatnád, hogy nincs-e valami meló a számodra. Nem kell aggódnod, elég rendes pasasnak látszik, és még magyarul is tud, szóval azzal se lesz baj. Itt találod rögtön a legfelső emeleten, ott arra ni – mutatott átlós irányban a lány háta mögé. Nekem ellenben most mennem kell. Sok szerencsét! – azzal elbúcsúzott és ott hagyta őt.

A lánynak arra sem volt ideje, hogy megköszönje. Nézett maga elé, nagy levegőt vett, megfordult és elindult a jelzett irány felé.

A kezdet.....

Zokogott, de már csak hangtalanul… A döntése végleges volt, és megmásíthatatlan… Nem volt nála más csak az útlevele, némi készpénz és egy kis táska a legszükségesebb dolgokkal. Szakadt az eső, de már nem érezte, üres volt a belseje és érezte ezen a napon örökre megváltozik az élete…

Az út szélén egészen más az élet, főleg annak, aki nincs hozzászokva a stoppoláshoz, mégis ő most rá volt erre kényszerülve. Nem tudta hová, megy, hogy merre tart és hogy hova érkezik meg. Nem akart mást, csak menni, amíg bírja szusszal, maga mögött akarta hagyni a fájdalmas kilométereket, hogy a távolság enyhülést hozzon sajgó lelkének. Soha nem hitte volna, hogy idáig jut, mégis érezte egész életében, hogy ő más, mint a többi lány, hogy neki nem itt van a helye…

Érezte attól a pillanattól fogva, hogy elkezdte meghozni élete első, önálló döntéseit. Nem volt több 11 évesnél, amikor egyedül mert buszra szállni, és maga mögött hagyni a kisvárost, ahol élt, noha nem is olyan sok időre csak néhány órára. De ő akkor is azt érezte, mint most 22 évesen, nevezetesen hogy élete ezzel fordulóponthoz érkezett, rálépett az önállóság ösvényére és innen nincs vissza út. Csak most 11 évvel később már nem az önállóság ösvényére lépett, hanem a változáséra. Az utóbbi két napjára a totális katarzis jelzőpár illett a legjobban.

Amint ezek a gondolatok végig futottak az agyán, egy kamion állt meg mellette, és ő kinyitotta az ajtaját.
- Hé! Hová mész kislány? – kérdezte a pocakos, szakállas kamion sofőr és rávillantotta koránt sem ápolt és megnyerő mosolyát. A lány felemelte a fejét és a színes esernyő alól kipillantva, könnyeit lenyelve és magában megfogadva, hogy soha többé nem tekint hátra, azt kérdezte:
- Maga merre megy? – acélozta meg lelkét és próbálta túlkiabálni az egyre hevesebben tomboló, éjszakai esőt. A sofőr megvakarta baseballsapkás fejét – ezzel kivillantva tekintélyes méretű hónalj kutyáját melynek szaga arról árulkodott, hogy több napja nem látta se víz, se szappan – így válaszolt:
- Há’ én bizony kisanyám Ausztria felé.
- Elvinne?
- Há’ tudod, annak azért ára van…
- Nem számít, csak vigyen el…
- Há’ de én nem igazán pénzre gondoltam… - vigyorgott még szélesebben a pasas.
- Sejtettem… Majd útközben megbeszéljük mire is gondolt pontosan.
- Akko’ ha így jó, pattanj ide mellém angyalom.

Azzal beszállt a kamionba, és ahogy magára csukta az ajtaját, úgy érezte, végérvényesen lezárult az élete. Az élete, amit úgy szeretett, még ha néha nehéz is volt, az élete, ami pár nap alatt a legkínzóbb pokollá, és a legrosszabb büntetéssé, a legjobban égető kínná változott.

Hát így kezdődött…

Tévelygés...

Mostanában gyakran törnek rám megmagyarázhatatlan pánik rohamok, de szerencsére általában sikerül lehiggadnom viszonylag hamar, sőt olykor ehhez segítséget is kapok. Úgy látszik ez a pár nap amit egyedül töltök valahogy igen intenzív hatással van rám és többször késztet a magány érzése olykor hülyeségekre vagy épp érzelgősségre is.

Mint például az előző bejegyzés is ékes példája annak, hogy egyedül lenni nem jó, vagy legalábbis nem mindig. Aztán nem sokra rá rádöbbentem, hogy a személy akiről szól, valahogy mégsem olyan fontos, mint azt akkor a bejegyzés írásakor gondoltam. Sőt, most már kifejezetten újra ingerel a személye és nem érzem, hogy ez rossz dolog lenne, akár milyen csúnyán is hangzik ez...

Felismerés...

Engem is elért a felismerés. Na nem mintha ez olyan dolog lenne, ami minden ember életében bekövetkezik, vagy nagy betűkkel írnák ki, hogy A FELISMERÉS, ez csak olyan magam fajta, saját lelkivilágomra jellemző felismerés. Most, hogy ezt ilyen szépen körül írtam, ideje, hogy ha csak homályba burkoltan is, de felfedjem, miben is rejlik ez a felismerés.

Igazából, most ennek nagy hévvel futottam neki, de ahogy le akarnám írni, valahogy nem találom a megfelelő szavakat. A lényege talán csak annyi, hogy vannak olyan események az ember életében, amelyekhez szervesen kapcsolódik egy személy és e nélkül a személy nélkül tudjuk, hogy üresebb és szegényebb lenne az életünk. Vannak olyan pillanatok, amikor ez a személy nagyon hiányzik, de a makacsság valahogy erősebb annál, hogy cselekedjünk, semmint felkeresni őt. Nagyon nehéz lebontani az ilyen falakat, de ha leomlanak valahogy az ember megkönnyebbül tőle, ami azért is vicces, mert lényegében ezeket saját maga állította mindenféle kényszer nélkül. De végül is a lényeg a felismerés. Az hogy felismerem ha hibáztam, és beismerem, ha tévedtem - ami szerény személyem esetében nem kis erőfeszítésbe kerül, az előbb említett makacsság miatt - és képes vagyok, vagy legalábbis megpróbálok változtatni ezen.

Vannak olyan pillanatok, amiket feltétlenül meg akarok osztani másokkal és ha nem tehetem, akkor csalódott leszek, vagyis inkább kellemetlen és kifejezetten rossz érzések vesznek körül.

És sajnos a nagy igazság az, hogy minden pillanat mulandó és soha meg nem ismételhető, ezért nagyon kell rájuk vigyázni, óvni kell őket és megőrizni az emléküket.

Mert egyszer minden csak emlék lesz, még mi is, csak rajtunk áll, hogyan emlékeznek ránk...

Új bejegyzés...

Annak érdekében, hogy mindenki igényeit kielégíthessem, íme írok ide egy új blogbejegyzést:

ÚJ BLOGBEJEGYZÉS

Hát akkor ennyi volna! :D Remélem így jó lesz!

Tartalom is lesz....
Egyszer....



Csak hogy a smile se maradjon le....

Szívek szállodája....

Lehet engem ezért gyerekesnek, álmodozónak, túlzottan romantikusnak nevezni, de én akkor is imádom. Nem azért, mert lányregény, vagy talán mégis. Azért szeretem ennyire, mert nincs agyon tűzdelve látványos jelenetekkel, nincsenek benne robbantások, sem semmilyen orbitális effekt. Nincs benne másról szó, mint egyszerű hétköznapokról, egyszerű emberekről, egyszerű emberek életéről és mindennapjairól, még ha valóban egy kicsit lányregényes formába van öltöztetve is.

Nagyon megfogott, szeretem azóta, amióta egyszer évekkel ezelőtt, valami véletlen és megmagyarázhatatlan oknál fogva az M1-es csatornára kapcsoltam, egy késő nyári délutánon. Fura, hogy miket nem jegyez meg az ember....

Szóval odakapcsoltam és ott is ragadtam. Azóta próbálom minden egyes formájában megszerezni és megnézni az összes részét. Sőt a belőle megjelent összes könyvet akarom, de ez eddig még nem sikerült megszerezni sajnos egyetlen példányt sem nagy bánatomra szóval, aki bármilyen ajándékkal meg akar lepni, hát nos... De ez abszolúte nem célzás vagy efféle volt....

Egyszerűen magával ragad minden egyes epizód, minden perc, mert egy kicsit néha úgy érzem mintha valahol rólam is szólna. Valószínűleg ebben rejlik a népszerűségének magyarázata is. Na nem abban, hogy rólam szóljon, hanem abban, hogy akárhonnan nézzük egy kicsit mindenkiről tud szólni.

Az alaptörténet - már ha valaki nem ismerné, bár az ilyen emberekre ferde szemmel nézek, hisz hiába sorozat, alap műnek számít nálam - egy anyáról, a lányáról, egy kis városról és az ő életükről mesél. Igazából ezt így nem lehet leírni, hogy pontosan miről, hisz fent már jó párszor megemlítettem, hogy mindennapokról, de valahogy mégsem ugyanaz leírni, mint nézni.

Lehetne írni a benne rejlő számtalan humorról, csavarról, de leginkább a valóságról eshetne a legtöbb szó. Nincsenek benne ádáz összeesküvések, mocskolódások, csak egyszerűen peregnek előttünk a percek és hirtelen ott vagyunk.

Kicsit, mókás, ha nem inkább fura, hogy az ember általában pont azért ül le tévézni, hogy egy kicsit meneküljön a valóságból, hogy kicsit kikapcsoljon, mert a jelenlegi életében nem érzi jól magát és akkor tessék: a tévében is a valóságot mutatják, csak egy kicsit szebb és naposabb oldalát, hogy nem szabad feladni soha, és hogy minden helyzetből van kiút, és ami megdöbbentő a néző élvezi a valóságot. Lehet, hogy nem a saját valósága, de ettől még valóság, vagy legalább is valóság ábrázolás és élvezi, közben észre sem veszi, hogy jé ez de jó, ez de érdekes....

Azt hiszem egy bekezdésen belül, már lehetetlen lett volna többször leírni úgy a valóság szót, hogy még mindig értelmes legyen az egész.

Mindegy is igazából, csak egyszerűen így éjfél felé is úgy fel tud pörgetni egy-egy rész, annyi energiát tud adni, hogy arra is képes vagyok, hogy blogot írjak belőle, pedig roppantul fáradt vagyok, de valahogy nem érdekel.

Szeretnék most én is úgy csacsogni, mint Lorelai, szeretnék egy olyan barátot, mint Luke, szeretném ha annyi eszem és tudásom lenne mint Rory-nak, és még számtalan megannyi mást szeretnék még. Szeretnék egy olyan életet, amit ők élnek. Persze ez így szánalmasan hangozhat, hogy "én is akarok olyat...", de nem baj, addig nincs ezzel gond szerintem amíg meg tudom különböztetni azt az életet az enyémtől, a látottat a kézzel foghatótól.

Szeretném majd, ha egyszer nekem is olyan kapcsolatom lenne a lányommal, mint Rory-nak van az anyjával, vagy legalább egy kicsit megközelítené azt. Tudom, most megint ott tartok, hogy az milyen, de még most sem érzem, hogy baj lenne, hogy vágyom erre...

Komolyan nem tudom mit csinálnék most szívesen, de valamit érzem, hogy igen...

Talán persze az lenne a legokosabb, ha most lefeküdnék, mert a holnapi, azaz most már mai napom sem lesz rövidebb, mint a tegnapi, és ma is rimánkodni fogok még egy kis alvásért, de mint mindig, ez most sem fog menni.

Mindegy az biztos, hogy mai is nézek meg még egy jó pár részt, egyszerűen csak azért, hogy ha máshogy nem is, legalább ezzel szebbé váljon a napom.

Addig pedig egy kis andalítónak a filmből:

http://www.youtube.com/watch?v=ZXlyA-dYlio

Tombolás...

Sokan azt mondják, hogy eddig kellett volna ezt megtennem, de én valahogy most jutottam el erre a szintre. Tombolni vágyom, ki akarok törni a monoton hétköznapjaimból, mert ezek láncai már túl nehezek a számomra. Le akarom őket tépni és tenni amit csak akarok, hisz fiatal vagyok még előttem az élet. Mert később már hiába kezdek el keseregni, hogy jaj de jó lett volna ez vagy az, de mégsem tettem meg. Nem akarok semmit megbánni, ki akarom használni azt az időt, amit a Jó Isten nekem szánt. Nem élhetek tovább burokban elzárva mindentől és az a vicc ebben hogy ezeket a korlátokat csakis én állítottam magamnak.

Nem vagyok én még 30 éves, ki kell élveznem minden pillanatot. Igazából nem tudom mi váltotta ki belőlem ezt, lehet az elmúlt időszak eseményei, vagy egészen más, de most úgy érzem szabad akarok lenni, szárnyalni akarok, hogy végül majd úgy tudjak leszállni, hogy az ne zuhanó repülés legyen, hanem békés megnyugvás.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy minden este le akarok részegedni, vagy hogy egyik pasi ágyából a másikba akarok ugrálni. Utóbbi terén egy jó ideje megállapodtam már és ezt semmi szín alatt nem akarnám veszni hagyni, semmi pénzért nem kockáztatnám azt, ami mellette vár rám.

A jövőm már el van tervezve, a múltamon nem változtathatok, úgyhogy ideje végre felébredni, leszállni a földre, és a jelenben élni, a jelennek élni...a többi nem számít...

Pillanatok...

Furcsa játékot űz velem az élet... Nagyon furcsát... Annak idején semmi pénzért nem adtam volna bizonyos perceket az életemből másnak, most pedig amikor kész lennék rá, mégsem lehet. Most mikor kicsit szabadon szárnyalhattam volna, visszahúznak a láncok... Siratom azt, ami meg sem történt, siratom azt ami lehetett volna...

Hajnali gondolatok...

Még alig múlt 5 óra, de én már több, mint egy órája fent vagyok, és csak zakatolnak a fejemben a gondolatok, egyenletes körpályákat futva idegszálaim hálózatán. Igazából mindenen agyalok, a mai teendőkről, hogy mit mikor és miután kell csinálnom és az elmúlt napok eseményeiről van jó pár gondolatom.

Az elmúlt pár nap pedig nem szólt másról, mint biztatásról, sírásról, kétségbeesésről, örömről, vizsgázásról és hasonló társaik. Biztattak, hogy meg lesz az intézményi kommunikátori vizsgám és igazuk lett, péntek óta hivatalosan is az vagyok. Naiv fejjel azt hittem, hogy ez bármi változást hoz az életembe, hogy örülni fogok annak, ha túl vagyok mindenen, hogy majd megkönnyebbülök, hogy igen, ezt is megcsináltam. Tévedtem. Nem érzek sem megkönnyebbülést, sem örömöt se semmi ilyesfajta érzelmet, csupán csak annyit, hogy jó, meg van és ennyivel le is zárult a lelkesedésem. Ezek után kicsit céltalannak érzem most magam. Persze nem mondom, hogy nincsenek dolgok, amiket szeretnék elérni, de ezek már valahogy nem villanyoznak fel annyira, ami természetesen nem azt jelenti, hogy nem érdekelnének, csak valahogy nem viseltetek irántuk túl nagy lelkesedéssel.

Persze az is lehet, hogy azért nem örülök annyira még ennek az egész végzettséges balhénak, mert nincs a kezemben még a kézzel fogható bizonyítéka, már mint a bizonyítványom, de szerdán megkapom és magamat ismerve akkor sem fog a hangulatom e téren változni. Annyiban talán igen, hogy akkor már fizikailag is el kell fogadnom, hogy lezárult az életemben az a 14 éves szakasz, amit tanulással és iskolába járással töltöttem, amikkor gondtalan hétköznapjaim maximum a vizsgák, felelések és dolgozatok árnyékolták. Ám ennek most vége szakadt és rá kellett jönnöm, hogy ezalatt a 14 év alatt szinte észrevétlenül elsuhantak a gyermek évek és anélkül, hogy tudatában lettem volna felnőttem.

Emlékszem mennyire vártam ezt óvodásként, és kisiskolásként, amikor végre azt mondhatom, hogy igen én is a felnőttek közé tartozom, hogy nekem nem parancsolhat attól kezdve senki és semmi. Akkori gyermeki ártatlanságom nem látott mást, hogy milyen jó is a felnőtteknek, ők azt tesznek amit csak akarnak és akkor amikor akarják. Most viszont húsz évesen itt állok, és minimum 10 évvel öregebbnek érzem magam, úgy érzem a vállamat olyan súlyok és terhek nyomják, ami alatt félek összeroppanok. Nem. Talán nem is ez a helyes kifejezés, hogy összeroppanok, inkább úgy mondanám, hogy félek, hogy nem tudom majd megállni a helyem.

Ezek itt most igazából tényleg nem a keserűség és panaszkodás szavai, talán inkább az eszmélésé, a hajnali gondolatoké.

Furcsa, hogy ilyenkor az ablakon beáramló hűvösebb levegő, mit ki nem hoz az emberből, hogy mennyi mindent tartogat egy-egy fuvallat, ami az arcomat megérinti. Annyi ígéret, annyi emlék gyűlt fel bennem és lehet ezek okozták azt hogy nem bírtam aludni. Eszembe jutottak az elmúlt nyarak, régi szerelmek, nagy tervek, amelyekből aztán általában nem lett semmi, álmok, amelyeket sikerült megvalósítani és persze olyanok is, amik elmúltak és elvesztek az évek során. Persze nem maradéktalanul és nyomtalanul, hisz emlékük itt él bennem, minden porcikámban és ezek nélkül nem lehetnék az, aki vagyok. Én, önmagam.

Igen, azt hiszem ilyenkor mikor kicsit elmerülhetek ebben a végtelen és kavargó színes forgatagban, akkor lehetek igazán önmagam. Magam előtt semmit sem kell tagadnom vagy megjátszanom, habár ez a feltétlen őszinteség is lehet sokszor ijesztő, és bénító is. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy csak magammal szemben vagyok őszinte, a hétköznapjaimon másokkal szemben is vagyok, csak persze ez nem ugyanaz, hisz a legbensőbb dolgaimat csak és kizárólag egyedül én ismerem.

Most pedig azt hiszem megyek, mert még rengeteg teendő vár rám, vissza kell csónakommal eveznem a valóságba, hogy meg tudjam mit is tartogat számomra ez a nap. Mert hogy igen, elkezdődött ez a nap is, ami szintén csak észrevétlenül beóvakodott az életembe, ezt pedig az ablakon bekúszó napsugarak bizonyítják a legjobban, amelyek egy újabb meleg júliusi napot ígérnek.

Húúú, de rég jártam itt...

Nos, igen, már elég rég irogáltam ide. Na nem azért, mert nem lett volna mit, csak valahogy soha nem jutottam el addig, hogy írjak. Persze ez az én lustaságom is, ezt kénytelen-kelletlen el kell ismerjem.

Na akkor írok arról, hogy mi is a helyzet jelenleg velem. Most úgy olyan nyugvó állapotban vagyok, tehát se nem rossz, sem nem jó. Ott csücsülök szépen a zéruson és valahogy nem billenek semerre. Pedig szeretnék és leginkább a pozitív irányba. Persze az időjárás sem segít sokat a hangulatomon. Mostanában amúgy is úgy érzem mintha valami iszap venne körül, mert élem egymás után ugyanazokat a napokat és nem igazán változik semmi. Tulajdonképpen nem is tudom miféle változást szeretnék, csak érzem, hogy valami kéne ami egy kicsit megkeveri az állóvizet.

Szegény Online paradicsomos blogos történetem is megrekedt az első bejegyzés után, pedig ötlet van nem is egy, csak valahogy kedvem nincs leírni. Nem is a lélektani kedvről van itt szó, sokkal inkább a fizikairól, arról, hogy nincs kedvem csak ülni a gép előtt és leírni egymás után a szavakat - noha most is ezt teszem - hanem csak azt szeretném, hogy találjon már ki valaki valami olyan műszert, ami úgy működik, hogy én csak mondom a szöveget ő meg írja is.

Sokszor itt vannak gondok és sajnos néhány ihlet így veszett a gondolataim sötét semmijébe. Még nem találtam ki semmit arra ami arra ösztönöz, hogy de már pedig üljek oda, mert érdemes ezt elírni, de már dolgozom az ügyön.

Az az igazság hogy -és itt most valami nagyon mocskos és undorító dolgot írok - hogy hiányzik a suli. Na csak ki mondtam, bármennyire is érdekesen hangzik ez. Hiányoznak azok az emberek, akik körülvettek és akik inspiráltak egy-egy bejegyzés alkalmával vagy csak úgy megszínesítették a napom, még ha az épp nem is a legpozitívabb volt éppen. Még az utazgatás is hiányzik a mindennapjaimból, pedig azt nem igazán szerettem, pláne ha korán kellett kelnem miatta.

Persze, azt sem mondom, hogy itthon nem lenne dolgom, hisz ott vannak a tételek amik igen csak kidolgozásra várnak,de ha egyszer maga gondolat is taszít, hogy még mindig vizsgáznom kell....

Na jó, lehet legközelebb, már csak akkor írok ide, amikor valami tényleges mondani valóm lesz, nem pedig csak pötyögöm be egymás után a karaktereket.

Akik pedig esetleg olvasták a parás blogot és várják a folytatást azoktól elnézést kérek . Nem ígérek semmit, hogy mikorra lesz, vagy mikorra nem, de az biztos, hogy a közeljövőben megoldom azt is, vagy így vagy úgy, de a parának is eldől a sorsa...

Tanulás

Na jó, feladom, már ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, a széken ülni nem tudok normálisan és csak esik szét minden tagom a fájdalomtól. Holnap valóban az égiek kezében leszek, remélem tettem annyi jót, hogy kiérdemeljem ezt a kis szerencsét...

Újabb...

Újabb panasz. Akik olvassák a blogom, már biztos nagyon unják, hogy a legtöbb bejegyzésben panaszkodom. nem áll szándékomban, de a rosszat mindig könnyebb leírni, mint a jót. Legalább is szerintem.

Most nem a családommal, vagy a sulival van gond, hanem velem. Beteg vagyok, még hozzá nem kicsit sajnos.Hétfő óta küszködök a lázzal és a lázálmokkal, a reszketéssel és még sorolhatnám. Mára végképp elgyengültem és hiába kérdezik egyre többen hogy vagyok, a válaszom mindig ez, mert ez az igazság: napról-napra rosszabbul. A lázam csak kúszik az egekbe és nem akarja semmilyen gyógyszer levinni. A gyomrom már kikészült, 4 nap alatt majd hat kilót fogytam.

Persze ennek örülnöm kellene, hisz az orvosok azt mondták valószínűleg fogyni nem fogok már, erre tessék a betegség 6 kilót leszed rólam. Tényleg örülök neki, bár ezt nem így képzeltem el, de legalább már nem festek annyira ocsmányan, mint eddig, bár az is lehet, hogy csak a láz miatt látom rosszul a tükörben magam. Miért vélekedek így magamról? Mert ez az igazság nem csak én gondolom így, hanem azok az emberek is valószínűleg akik összesúgnak a hátam mögött, vagy épp nyíltan kiröhögnek, hangosan és borzalmasan bántón. Azt persze még senki nem kérdezte meg miért van ez így, mert röhögni a másikon sokkal könnyebb. Valószínűleg hiába is magyaráznám nekik, hogy nem miattam van ez így, nem azért, mert 8 tortát eszek reggelire, hanem mert alapjáraton beteg vagyok. Ők már elkönyveltek annak, ami vagyok kövér tehénnek és biztos csak kifogás, ha azt mondom beteg vagyok. Na de visszatérve a mostani betegségemhez - az állandó mellé még hiányzik ez is - a mérleg viszont valóban ezt mutatja, 6 kiló mínuszt.

Amiatt aggódom nagyon, hogy holnap vizsgázom, és nem tudom, hogy élem át a holnapi hajnali 4-es kelést, hogy vészelem át a 2km-es gyalogutat az állomásig - mert busz persze csak pont ilyenkor nincs - miképp élem meg a vonat, metró és troli utat, majd magát a vizsgát, aztán a visszafelé vezető utat.

Rettegek tőle, pedig soha nem voltam ilyen félős, akkor sem ha beteg voltam, de ennyire beteg még soha.

Most nem azt akarom ezzel a bejegyzéssel elérni, hogy úristen most mindenki sajnáljon, csupán csak talán egy kicsit jobb, vagy inkább könnyebb kiírni magamból ezeket.

Na jó abbahagyom az írogatást, inkább tanulom a protokollt, bár kétlem, hogy bármit is megjegyzek belőle.

Égiek, ha szerettek engem egy kicsit is odafent, mindent tegyetek meg a holnapi boldogulásomért...

Még valami...

Amire még rájöttem, hogy nagyon hiányzik egy személy az életemből: az ANYU! Anyu nagyon szeretlek és borzasztóan hiányzol!

Te biztosan meg tudnál védeni. Annyiszor gondolok rád. Anyu nagyon hiányzol! Anya ugye én nem vagyok oka semminek? Anyu ugye te szeretsz? Anyu ugye hiszel és bízol bennem?

Tudom, hogy elkeseredettnek látsz és azt hiszed, hogy nagy feneket kerítek neki és hogy csak drámázok, de anyu esküszöm ez nem igaz. Anyu miért nem vagy most itt?

ANYU....

Miért?

Miért vagyok én teher? Miért vagyok felesleges személy a saját "családomban", akin csak úgy át lehet gázolni, hogy rohadtul nem törődnek azzal, engem, hogy érint. Persze mindenki más a értékes és megbecsült tagja a családnak nevezett tragikomédiában.

Beteg vagyok és így még jobban csak azt érzem, hogy hibás elem vagyok egy jól összerakott gépezetben. A gyenge láncszám, akit minél jobban ki kell taszítani, akivel csak azt kell éreztetni, hogy egy szánalmas alak és az egyetlen cél, hogy minél jobban rosszul érezze magát, minél jobban el tudják lehetetleníteni az "életet.

Lehet nekik van igazuk. De vannak csodás barátaim és csodás ismerőseim, egy remek párom, velük kellene foglalkoznom, de elég nehéz úgy, ha nap mint nap ebben a börtönben kell élnem, ahol lassan már élvezet számba megy az én szapulásom, legyen rá bármilyen indok.

A legfájóbb, hogy mindezt a saját apám teszi, hol leplezve, hol nyíltan, ez igazából mindegy is. Neki már sport, hogy hogyan alázzon meg magam előtt, hogy azt a kis önbizalmam ami van, azt is hogyan tudja lerombolni. Nem tudom hogy ez mennyire tudatos vagy tudatalatti, de fáj és már nem keresek okokat.

Neki én csak egy tévedés vagyok, egy rossz házasságból maradt nyűg, aki csak a múltjára emlékezteti. Az már persze mellékes, hogy magam is érző lény vagyok, de efölött átsiklik.

Közölte, amikor 17 éves voltam, hogy ő egy megkeseredett ember és elfáradt. Neki van egy fia, akit fel kell nevelnie, én meg sajnálja, de kezdjek azt, amit akarok magammal. Nem mintha 10 éves korom óta nem magam gondoskodnék magamról. Nem anyagi értelemben, sokkal inkább lelki.

Most pedig úgy érzem, hogy besokalltam. Elegem van belőle, és nem tudom meddig tudom ép ésszel elviselni a közelségét. Ami pedig a leges-legdühítőbb, hogy azok ellenére, amiket tett velem szeretem. Nem kötelességből, nem azért mert az apám és szeretnem kell. Nem tudom miért. Mindenben mellette álltam és ez valahogy elszakíthatatlan köteléket alakított ki közte és köztem, bár valószínű, csak az én részemről van így.
Mindegy igazából. Illetve nem mindegy, de ez van ,csak valahogy nem akarom és nem is tudom elfogadni.

Olyan vagyok, mint egy hűséges kutya, akibe akárhányszor belerúghat a gazdája, akkor is hűséges marad hozzá. persze vannak kivételek, akik egy idő után megunják a rugdosást és visszatámadnak és azt hiszem ennek a határán vagyok én is.

Nem akarom megtenni, de nagyon inog a pohár és ki fog borulni és ez biztos....

Online PARAdicsom

Az imént megszületett az első bejegyzés... :D

Újdonság...

És igen, egy nagyszerű ötletnek köszönhetően új blogot indítottam, ám ennek össz-vissz egy témája lesz és a bejegyzés címek fejezetek lesznek, természetesen azért majd igyekszem számozott fejezet címek mellett rendes címeket is adni nekik. Az ötlet nem az enyém, de remélem akiké az nem haragszanak meg érte és hagyják, hogy kiéljem a kreativitásom. :D

Az új blog címe: onlineparadicsom.blogspot.com

Ma már reményeim szerint olvasható lesz is rajta az első bejegyzés Bevezetés címmel. A cím már látható nemsokára tartalmat is társítok hozzá. Előbb azonban a kötelező feladataim látom el és aztán jöhet a szórakozás...

Azt pedig, hogy miért hoztam létre nem titkolom, csak hogy lássák nem a levegőbe beszélek, ha egyszer a fejembe veszek valamit. xD

Sempiterna animus gratus Ádám

Köszönöm a mai civil órai segítséget, nélküled nem ment volna! Gondoltam illik ezt ide is kiírnom! :D

Cogitatus...

Tegnap volt egy kis szusszanásnyi időm és szabad utat engedhettem a gondolataimnak. Sok messzi mesebeli tájon jártam, örvénylett körülöttem a levegő is, aztán mikor utazásom végére érkeztem - bár a végtelennek nincs vége, tehát inkább azt mondom egy állomásához - rájöttem, hogy az emberi kapcsolataimat kéne egy kicsit rendbe tennem, mind magamba, mind fizikailag, mert az utóbbi időben ezek sokat változtak.

A változás például ott kezdődött, hogy egy barátot - legalábbis annak hittem - elvesztettem. Rájöttem, csak addig vagyok jó, meg kedves és aranyos, amíg úgy élem az életem ahogy az neki is tetszik. Ha pedig nem tetszett neki, persze én voltam a hülye meg az ostoba és próbálta rám erőltetni az akaratát. Aztán amikor erre ráeszméltem, léptem. Már nem számított, hogy lehord vagy sem, nem éreztem bűntudatot amiatt, hogy úgy élek, ahogy nekem tetszik. Persze nagyon hiányzik, de tudom hogy helyesen cselekedtem. Nem mondom, hogy nincs nekem is szerepem abba, hogy így alakult a kapcsolatunk, mert akkor nem mondanék igazat, - már pedig ez nem szokásom - hisz ludas vagyok abból a szempontból, hogy sokáig hagytam, hogy némileg irányítsa az életem és amikor nem tetszett valami, akkor nem szóltam, mert nem akartam, hogy tönkre menjen a barátságunk. Tudom, hogy sok mindent köszönhetek neki, de úgy érzem, én sem adtam semmivel kevesebbet. Így hát ez az egyik olyan változás, amit tisztáznom kellett és elfogadnom.

A következő ami viszont eszembe jutott ennek kapcsán, hogy ennek ellenére még mindig vannak olyan barátaim, akik elfogadnak olyannak amilyen vagyok, és nem akarnak megváltoztatni. A régi barátok közül sokan a fent említett esemény hatására eltávolodtak tőlem, de akkor azt kell mondjam nem voltak barátok. Emiatt azonban nem szabad sokáig tépelődnöm, mert szerencsés vagyok, hisz sikerült új embereket megismernem, és új barátságokat kötnöm, amelyek valóban barátságok, nem pedig felszínes érdek kapcsolatok. Ott van például legelsőként Zsikém, aki mindig minden helyzetben mellettem áll és nem hagyja, hogy magamba roskadjak egy-egy kudarc után. Aztán ott vannak még a többiek is és mivel senkit nem akarok megbántani ezért nem sorolom fel őket. Zsikémet azért emeltem ki, mert szerves része lett az életemnek, és tudom, hogy olyan ember akit semmi pénzért nem hagynék veszni, nagyon értékes barát és nem csak barátnak, de embernek is értékes és ritka kincs. A többiek is kedvesek számomra, de mégis valahogy az más.

Természetesen nem lenne fair, ha nem említeném meg azt az embert is, aki rávett arra, hogy blogoljak, hogy ide írjam a gondolataim és biztatott és biztat, hogy írjak, mert szerinte van tehetségem hozzá. (Itt zárójelben megjegyzem, nem tudom mit lát az írásaimban, mert nem tartom magam őstehetségnek, pláne hozzá képest nem, de hát ő tudja.) Szóval ő nem más, mint Ádám és innen is köszönöm a bátorító szavakat. Ha bár nem is beszélünk annyit egymással, itt a blogon mindig kapom a hozzászólásait, amiket szintén köszönök. Ahogy Zsike fogalmazott egyszer: "Nekünk hármunknak olyan ez a blogozás, mint egy titkos szövetség. Nem fedjük fel senki előtt de elég néha egy nézés is (kommgyak óra :P), hogy tudjuk mire gondol a másik." Ezzel teljes mértékben egyetértek. Lehet, hogy a suliban nem vagyunk sülve-főve együtt, ami lehet, hogy csak erősíti ezt a köteléket, már ha ezt nevezhetem köteléknek, de hát igazából miért is ne.

Ezen kívül, persze rengeteg emberi kapcsolatom futott végig agytekervényeim szövevényes hálóján, de most ezeket tartottam fontosnak kiemelni. Ezeket is szívesen leírnám még ide, de egyrészről akkor itt ülhetnék napestig, másrészről pedig nem sokára vége az órának amelyet a feladat megoldása helyett inkább a gondolataim szabad röptének leírására használtam fel.

Most pedig tényleg abbahagyom, mert vár rám a mai napon még két ZH, amit meg kell írnom és őszintén szólva még nem tudom, hogy fog menni. Nem mondom hogy nem készültem rá, de nem úgy ahogy általában becsületesen kéne, inkább folyamodtam egy kis, mondjuk úgy segítséghez.

Na akkor hajrá, ZH-ra fel!

Instinctus...

Már tegnap óta érik bennem a szándék, hogy ezt a bejegyzést megejtsem ide. Nem tudom, minek a hatására fogalmazódott meg bennem, az elkövetkező rész, de azt tudom, hogy már régóta kikívánkozik belőlem. Azt hiszem az a könyv - Lilith Saintcrow: Az ördög szolgálatában - vagy legalábbis a könyv hangulata volt az utolsó lökés. Na de ne csak beszéljek róla, hanem most már írjam is le hogy miről van szó. Nem lesz valami érdekes, inkább egy alapos önvizsgálatnak köszönhetőek a következő sorok.



Ennek az önvizsgálatnak nem volt semmi célja, egyszerűen csak napról-napra érett és érik bennem, hogy ki vagyok valójában, hogy milyen is vagyok igazából, és úgy egyáltalán.

A következő eredményre jutottam: Ha magamra gondolok a tűz jut az eszembe. Ez sok szempontból szóba jöhet. Egyrészt - és ez igen fontos része énemnek - a vérmérsékletem miatt juthat eszembe. Sokan nem hinnék, de igen is tele vagyok tűzzel, tenni akarással, és ezért általában képes vagyok sok mindenre. Képes vagyok az egyik pillanatban nyugodt lenni, de a következőben már nagy hévvel tudok cselekedni, és ez persze nem minden esetben jó. Olyan ez, mint a parázs és a tűz viszonya: ha a parázs csak egy kis szikrát kap még, vagy csak egy enyhe fuvallatot, akkor képes lángra lobbanni egy pillanat alatt.

Arra is rájöttem, hogy mindig azt mondom nyugalomra vágyom, mert az életem során nem sok részem volt ebben, de rá kellett jönnöm, nekem lételemem az hogy velem mindig történik valami. Nem bírok nyugton lenni és lehet hogy csak mondom, hogy nyugalomra lenne szükségem, és ebből kifolyólag az is lehet ha megkapnám az áhított nyugalmat, akkor sem tudnék mit kezdeni vele. miért is? Azért, mert egyfelől nem vagyok hozzászokva, másfelől viszont hamar beleunnék a nagy nyugalomba.

Alapjában véve úgy szoktam lenni ezzel, mint azzal, hogy mindig van valami, amit meg akarok szerezni, de csak a megszerzésig vezető út az érdekes, addig érdekel az egész. Persze fogadkozom, hogy de e mellől nem tágítok, ez lesz a kedvenc, az egyetlen, stb., de ezt eddig soha nem sikerült betartani. Ez egy fajta vadászösztön szerűség úgy vélem, a vadászat a lényeg, nem pedig maga a vad.

Aztán, ami még a tűz kapcsán eszembe jutott, hogy igencsak hasonlatos vagyok a főnix madárhoz, mert képes vagyok akármilyen helyzetből felállni és megújulni, volt időm gyakorolni ezt párszor, tehát nem alaptalanul beszélek a semmibe. Arra is képes vagyok, hogy felégessek magam mögött mindent, ha arról van szó és újjá építsem teljesen másképp magam. Ez persze a legtöbb esetben szükségszerű, nem pedig önként vállalt, de hát az évek és a rutin - ezt nem azért mondom így mert olyan öreg lennék - alaposan megedzettek ilyen feladatokhoz is.

Azt hiszem sok átépítgetésen estem túl, így nem igazán lehet azt mondani, hogy bárki is igazán ismerne. Az az igazság, hogy a valódi énem senkinek nem mutattam meg eddig, egyedül rejtegetem magamban. jogos lenne itta kérdés, hogy miért, ha tisztában vagyok vele? Nos, talán azért, mert még magam előtt is túl nagy falat lenne felszínre hozni, rengeteg energia és bátorság kellene hozzá és túl sok veszteséggel járna, amelyek nem éppen lennének kicsik.

Eddig sikerült féken tartanom magam, és csak néhányszor törtem ki, és akkor sem az az igazán elsöprő kitörés volt.

Az az igazság, hogy mindent szenvedéllyel tudok csak csinálni: szeretni, gyűlölni, veszekedni, kibékülni, alkotni, beszélni, írni. Ha pedig egy-egy dolog kapcsán nincs meg a szenvedély akkor felszínre lép az elszántság és az akarat.

Akaratosnak tartom magam, követelődzőnek, de leginkább ez magammal szemben érvényesül. Nagyon tudok akarni és követelni. És hogy még mit tudok nagyon? A fenti felsorolásban szereplőket is nagyon tudom: nagyon tudok szeretni, nagyon tudok gyűlölni, nagyon tudok haragudni, nagyon tudok megbocsátani.

Jaj, nagyon jó érzés hagyni, hogy ez itt és most kitörjön belőlem. Megtapasztalni még jobb lenne, de már ez sem rossz első lépésnek. Kicsit ez az állapot a skizofréniához hasonlítható, de azért talán annyira nem vészes a dolog. Olyan mintha két énem lenne, az egyik nyugodt és visszafogott, hallgat a józan eszére, a másik képes lenne csak a pillanatnak élni és nem törődni semmivel, felelőtlen lenne, csak az érzéseinek és a szívének élne.

Jelenleg próbálok kompromisszumot kötni magammal, hogy ez és az az énem is tudjon érvényesülni, de nem igazán megy, még mindig visszafogom magam, még mindig csak parázslok. Nem tudom, talán valamilyen kataklizmikus élmény, vagy valamiféle kaotikus állapot kéne ahhoz, hogy végre én ne csak fél én legyek, hanem egész és teljes.

Szeretnék néha tombolni, üvölteni a nagy világba, nem törődni semmilyen következménnyel csak cselekedni, tenni amihez épp kedvem van, élni a saját szabályaim szerint.

Nem tudom, hogy valaha ez be következik-e, de azt tudom, hogy ha meg is történik gyökeres változást fog venni az életem, és a terveim, amelyeket régen szövögettem már nem csak tervek maradnak. Addig is viszont, amíg lesz elég bátorságom önmagam lenni és eszerint cselekedni, marad a kis parázs, ami néha-néha fellángol, de a lángja hamar el is hal és megint csak a parázs marad.

Jöhet azonban az a kérdés is, hogy és mi van ha ez soha nem valósul meg? Hogy soha nem török ki az általam szabott fal mögül? Nos, akkor azt hiszem legalább annyit elmondhatok, hogy legalább beismerni beismertem, hogy mi történhetett volna, kesereghetek is rajta, de azt is be kell látnom, hogy a döntés az enyém és nem másé volt.

És hogy a beismerés után mi lesz? Nem tudom. Tényleg nem tudom. Ennek a kérdésnek a megválaszolását megtartom arra az időre, ha bekövetkezik, ráérek akkor ezen gondolkodni.

Sok minden van, amit még le akarnék írni, de egyenlőre nem tudom őket értelmesen megfogalmazni és lehet, hogy ez a jó pár sor sem mindig értelmes néhány helyen. Addig pedig még ez nem sikerül, marad a várakozás, a kivárás, hogy hátha a következő nap hoz új szeleket, mutat meg új utakat és célokat...

Teszt érdekességekkel...

Mivel Ádám ajánlott egy tesztet a blogján keresztül, így gondoltam film előtti időtöltésnek épp ideális időtöltés, és persze kíváncsi is voltam, meg miért ne? :)
Pláne hogy személyre szólóan nekem is ajánlották így aztán meg főleg. :P

Akkor íme a teszt a válaszokkal:

1. Hol fogtad utoljára valakinek a kezét?
> Ami igazán fontos kézfogás volt – bár nem az utolsó – 2007. november 30-án történt a szalagavatómon. Azóta rengetegszer fogtam keze(ke)t, de ez a leglényegesebb, mert ez a kézfogás megpecsételte és eldöntötte a sorsom és az életem…

2. Ha megélnél egy háborút, szerinted túlélnéd?
Túl, mert attól függetlenül hogy néha mennyire magamba tudok roskadni, éltetne, hogy egyszer úgyis vége lenne, és kötelességemnek érezném az újjáépítést, mind fizikailag, mind lelkileg, de főleg lelkileg…

3. Bealszol a tévé előtt?
> Általában csak így tudok elaludni.

4. Ittál már tejet közvetlenül a dobozból?
> Nem.

5. Nyertél már valaha betűző versenyt?
> ha nem csalnak az emlékeim nem nagyon vettem részt ilyenen.

6. Mi volt a legnagyobb vitád valamilyen baráttal?
> Az, hogy ő próbált a maga képére formálni és beleszólni az életembe, azt akarta éljem úgy, ahogy az neki tetszik. Azóta, hogy közöltem vele, hogy nem vagyok gyurma, nem a barátom.

7. Gyorsan gépelsz?
> Attól függ, ha nagyon beleélem magam abba, amit írok hajlamos vagyok, de persze gépelési hibákkal teletűzdelve.

8. Félsz a sötétben?
> Utoljára a Vámpírok bálja után féltem nagyon, amikor egyedül jöttem haza az utcán, de akkor minden méter után magam mögé néztem. Amúgy alapjáraton nem félek, sőt szeretem is. De ha megosztja velem valaki a sötétet, azt szeretem a legjobban. Nem kell hogy beszéljen, csak legyen velem.

9. Most van valaki, aki tetszik?
> :)

10. Miért ért véget a legutóbbi kapcsolatod?
> Mert rájöttem szerelem nélkül és csak azért, mert szükségem van valakire nem lehet valakinek az érzéseivel játszani.

11. Szerencse számod?
> 13

12. Nyertél már lottón?
> Egyszer volt hármasom a 6-os lottón, és egyszer 5-öm az 5-ös lottón a bibi csak az volt, hogy elfelejtettem feladni a szelvényt.

13. Most iszol valamit?
> Multivitaminos löttyöt.

14. Okosnak tartod magad?
> Az attól függ miről van szó… :)

15. Ettél valaha bogarat?
> Nem, szerencsére még nem.

16. Most van valaki, aki hiányzik?
> Szokott.

17. Mit kérsz karácsonyra?
> Nem tudom, nem szoktam általában semmit kérni, mindennek tudok örülni.

18. Ismered a muffin embert?
> Nem.

19. Beszélsz álmodban?
> Csak ha fokozott érzelmi hatás ér, akkor igen hajlamos vagyok rá, de akkor sem érthető, hogy mit vartyogok.

20. Emlékszel az első csókodra?
> Igen és roppant borzalmas élmény…

21. Reptettél valaha sárkányt?
> Igen, kicsiként rengetegszer, de azután hogy bele akadt a sas alakú gyönyörű sárkányom a szomszéd bácsi drót kerítésébe, nem volt alkalmam.

22. Mikor mentél legutóbb úszni és hova?
> Nyáron sokat jártam szabadtéri strandra.

23. Sikeresnek tartod magad?
> Attól függ mit nevezünk sikernek…

24. Kb. hány ember száma van a mobilodban?
> Maximum talán 40, de ebből csak 6-7 emberrel szoktam beszélgetni.

25. Szerettél volna valaha kapni egy lovat?
> Biztos szerettem volna, bár inkább féltettem azt a szegény lovat magamtól, nem akartam, hogy az első lovaglásom után szegényt egyből gerinctöréssel kelljen állatorvoshoz vinni…

26. Mik a terveid holnapra?
> Nem tervezek, lesz, ami lesz. Ha tervezek, az úgy sem úgy fog elsülni, ahogy én szeretném akkor meg minek… :)

27. Mit csináltál múlt hétvégén?
> Sokféle dolgot, de leginkább aludtam… :)

28. Most hiányzik a suli?
> A suli nem, de a barátok igen.

29. Mikor mondta neked valaki utoljára, hogy szeret?
> Tegnap. Persze ennek is vannak szintjei, de inkább azt most nem részletezem.

30. Szeretsz szingli lenni?
> Ezt igazán megválaszolni nem lehet, túl bonyolult ez (pláne az én esetemben, aki nem az)… :)

31. Szereted a szobádat?
> Persze, de leginkább a színét – piros. Feltölt energiával, amire sokszor van nagy szükségem.

32. Ki a hősöd?
> Nincs hősöm, meg különben is ki a hős? Van akire felnézek, de ez még nem jelenti hogy hős lenne az illető.

33. Lógtál valaha a suliból?
> Hogyne. Sőt mostanában egyre inkább a szokásommá vált… Na jó a szokásommá nem, de azért van amikor nincs kedve az embernek bent rohadnia a padban.

34. Most mit fogsz csinálni (miután kitöltötted a tesztet)?
> Megnézem a Sátánkát.

35. Ha összezárva kéne eltöltened 24 órát egy emberrel, legszívesebben kit választanál?
> Hangulattól függ.

Tudom, nincs 36-os, már többen is ideírták előttem is, úgyhogy követem a tendenciát.

37. Ettél valaha kutyakaját?
> Nem soha, és azt hiszem nem is fogom kipróbálni. Bár egy-két konzerves fajtának nagyon jó illata van… :P

38. Őszinte ember vagy?
> Annak tartom magam, bár magamat néha becsapom.

39. Szereted a ham&eggs-et?
> Sonka tojással? Imádom.

40. Mi az a három dolog, ami mindig nálad van?
> Kulcs, pénztárca az irataimmal, telefon.

41. Van valamilyen sebhelyed?
> Van egy pár…

42. Szereted az akciót, a pörgést?
> Szeretem, az akciót nézni a pörgést meg átélni.

43. Mi szeretnél lenni, ha nagy leszel?
> Felnőtt és lehetőleg nem munkanélküli.

44. Mi a legnagyobb titkod?
> Pont azért titok, hogy az is maradjon, így hát ide sem kerül ide.

45. Milyen gyakran telefonálsz?
> Passz. Még nem nagyon figyeltem ezt, amúgy változó, bár inkább a ritka felé hajlik.

46. Hiszel a szerelemben?
> Hiszek.

47. Van valami, amit szeretnél, de nem kaphatsz meg?
> Hajajj…

48. Mi az a négy dolog, amit elsőként veszel szemügyre egy srácban/lányban?
> Kéz, szem, hát, váll.

49. Mikor sírtál utoljára?
> Öööö…

50. Kit öleltél meg utoljára?
> :)

51. Jól kijössz a családoddal?
> Attól függ melyikről van szó, mert hát akinek több van ugye…

52. Hol van a mobilod?
> Itt mellettem az asztalon.

53. Mikor ettél utoljára?
> Öööööö… azt hiszem a suliban még valamikor. Lehet aktuális lenne…

54. Mi a kedvenc színed?
> Fekete, piros, fehér.

55. Milyen filmet láttál utoljára moziban?
> A szabadság útjai.

56. Most milyen dalt hallgatsz?
> Tankcsapda váltogatva elég magas hangerőn fejhallagtóval.

57. Most mire vágysz?
> Háááttt…

58. Melyik a kedvenc kocsid?
> Audi TT Coupe.

59.Most nézel valamit a tévében?
> Nem csak szól mögöttem, kb. 30 másodperce kapcsoltam be, mert lassan jön a film, amit fent is írtam.

60. Kivel beszéltél utoljára mobilon?
- Huhh utoljára? Azt hiszem apuval.

Nos ez lenne a teszt, nekem nagyon tetszett. Ha végig olvasva hosszú, bocsánat, ez van, de legalább kikapcsolhatott egy 10 percre. :D

Most már tényleg...

Most már kijelenthetem tényleg vége a szakdogaírásnak. Pénteken hajnalban befejeztem és még aznap beköttettem és leadtam. Most már csak a rettegés van hátra, hogy semmi miatt ne dobják vissza. Köttetés után végig olvastam és találtam benne kb. 9 hibát, ami miatt nagyon aggódom.

Nem nagy hibák, de azért nekem szembetűnt és szerintem másnak is szembe fog. Nem mintha 5000-szer nem olvastam volna át és ellenőriztem volna még hajnalban is, de valószínűleg addigra annyira megkopott az agyam és be "garfield-osodtam" hogy nem vettem észre ezeket.
Na mindegy marad a remény és egy kicsi nyugalom, hogy legalább kész van.

Na persze még itt van a holnapi próba védés - ahogy én hívom - de úgy érzem ezt már meg tudom oldani remélhetőleg. Kész lenni kész vagyok vele, úgyhogy ma kivételesen ne kell holnapig fent maradnom. Illetve, hát nem kell, de ahogy így az órára nézek megint már csak másfél órám van a mai napból és négykor, ha tetszik, ha nem csörögni fog a vekker és kezdődik az újabb nap.


Viszont azt már most megígérem magamnak, hogy, ha holnap sikeresen meg van az előadás is, akkor engedélyezek magamnak egy kis pihenőt.



Most pedig jöjjön egy kis nyafogós összegzés - mert hogy egy kis nyafogás mindig kell, jót tesz a szervezetnek - az elmúlt hétről. Mindent összevetve teljesítettem a célt a dolgozat kész, viszont a mellékhatásai azóta is tartanak. Folyamatosan kialvatlan vagyok és a hátam feladta a harcot úgy érzem, egy jó masszőrért vagy egy csontkovácsért kiállt. Na jó, most ez annyira nem is volt nagy nyafizás, nem úgy mint egy pár bejegyzéssel alább, amikor kikiáltottam a világfájdalmam. Nem baj az is jól esett és még egyszer köszönöm az akkori támogatásokat, nagyon kellettek és hatottak is.

Na jó, mára tényleg ennyi, mert a végén, megint mából holnap lesz és összefog folyni a hét. (Persze, ahogy magamat ismerem, most úgyis szokásosan fogom magam befekszem az ágyba, bekapcsolom a tv-t, bellítom rajta az időzítőt, hogy egy bizonyos idő után kapcsoljon ki, és nézem még a Happy tree friends-et utána meg a South parkot egészen elalvásig.

Holnap meg persze, megint fáradt és elgyötört leszek, eljön az iskola undor és a lelkemet is eladnám egy jó kávéért(mint úgy általában a legtöbb reggelen), ami forró és minimum 3-4 cukor olvadozik benne.

Na jó a lelkemet, azért talán nem....

Na irány az ágy.

Végre...

Istenem, nem hittem , hogy eljön végre ez a pillanat...

Végre kész vagyok a szakdolgozatommal.

Igaz meggyötört vagyok, de a fáradtságon és a betegségen kívül, a karikás szemeim alatt ott játszik a huncut mosoly - pedig a fene se kérte, hogy ott legyen - és azt hirdeti, igen, minden nehézség és kataklizmikus esemény ellenére, amik gátolni próbálták "alkotói" tevékenységem, azt, hogy megosszam a nagyvilággal milyen Magyarország arculata és mik a befolyásolási lehetőségei.

Persze az még kérdéses, hogy időben be tudom-e köttetni és le tudom-e adni, de ezek már csak sziszi-fuszi dolgok.

Annak örömére pedig, hogy megcsináltam a szakdogát, délután nekiveselkedtem és maradék erőmmel, még csináltam egy hatalmas jénai tiramisut, ami most ott csücsül és hűl a hűtőbe. Imádok süteményt készíteni (enni már nem annyira), azt hiszem inkább cukrásznak kellett volna mennem, mert ott biztosan ki tudnám élni az alkotási vágyam.

Addig is pedig, amíg rá szánom magam, hogy pályát módosítsak maradok az írásnál...

Zsike verse

Zsike verse

Köszönöm a vicceket, köszönöm a perceket,
Köszönöm a nevetést, a mosolygást,
A soha nem múló kacagást,

Köszönöm, hogy mellettem vagy,
Köszönöm, hogy mindig itt vagy,
Köszönöm, hogy számíthatok rád,
Hidd el mindent köszönök, többet érsz nekem, mint az egész világ!

/Rien K. Shaw/

Remény...

Ne haragudj, de muszáj megosztanom másokkal is, hogy milyen nagyszerű emberek vesznek, körül én pedig csak nyavalygok a nagyvilágba.

"Támasz leszek, ha szeretnéd, mert sajnos nagyon jól átérzem, hogy min mész most keresztül (nem csak a szakdolgozattal kapcsolatban...)

Tudom jól, hogy az egyszerűség mennyire nem jellemző az életedre, de őszintén szólva én pont ezért csodállak annyira. Mert ennek ellenére is megmaradtál egy jókedvű, vidám csajszi, aki igenis, az ilyen hullámvölgyek gyakorisága ellenére, tudja pozitívan és derűsen látni a világot!

(...)a net vagy a telefon végén MINDIG megtalálsz, akárcsak a suliban a melletted lévő széken, a trolin és a metrón a melletted lévő ülésen, vagy a déliben az óra alatt."

KÖSZÖNÖM!

Megtörve...

Megtörtem és elfáradtam. Elegem van. Elegem van ebből koszos és mocskos életből abból, hogy én állandóan csak nyelek és nyelek, és ez a rohadt, ki...ott sors mindig engem pécéz ki. Elég volt. Szeretném végre feladni. Mert fel akarom adni. Mindent, mindent ami csak létezik. Rohadjon meg az ég még csak alig vagyok 20 éves, de már belefáradtam. Belefáradtam az örökös rosszba. Abba, hogy ha valaminek egy kicsit örülök, jön a rossz és azután a még rosszabb. De most elfáradtam. Kimerültem végleg azt hiszem, mind fizikailag, mind lelkileg. Nem tudom folytatni, nem is akarom folytatni. Miért nem bújhatok el az egész világ elől? MIÉRT???

Miért kell az igát folyamatosan húznom? Miért kell felállnom állandóan ha elesek, miért nem tudok fekve maradni? Miért nem tudom egyszer elfogadni, hogy nem megy valami, hogy nem lehetek jó? MIÉRT? MIÉRT? MIÉRT?

Állandóan csak ez a rohadt egy szavas kérdés visszhangzik a fejembe és már elegem van belőle. Azt hiszem a teljes kétségbeesés magával ránt és nem érzem, hogy bármit is tudnék ellene tenni. Azt se tudom, hogy akarok-e egyáltalán...

Miért nem lehetek egy normális átlagos ember átlagos gondokkal? Miért kell nekem mindig a legrövidebbet húznom? Nem is ám a a rövidet, hanem a legrövidebbet! Miért szakad rám folyton az ég..........

Elég volt, feladom....

Úgy érzem nem győzhetek.

Vesztettem.....

Gazdira találva...

Az egyik szemem sír, a másik nevet. Illetve először mindkét szemem sírt, persze aztán megnyugodtam, mert tudom így a legjobb Lizának. Valamint az igazságot megvallva nincs messze, mert hogy az átlós szomszédhoz került, így bármikor láthatom őt.

Sőt az abszolút véletlen - vagy lehet, hogy a sors akarta így - hogy a szomszéd lányát, akié Liza lett, szintén Adriennek hívják most hétvégén van a szülinapja. A szülei már előre megrendelték egy tenyésztőnél a kutyát, amit neki szántak, ami szinte már-már hihetetlen módon szintén német juhász volt. Erre most ingyen megkapták a kutyust tőlünk és egyből beleszerettek. Az egész család már most imádja és nagyon jó helye van neki. Rendesek voltak, mert megígérték meghagyják a nevet neki, amit én adtam.

Persze fájt, hogy nem maradhatott az enyém, hisz azt hittem Dörgi után, megint lesz kit szeretnem, de tévedtem.

Nem baj, a mai napi jó cselekedet is meg volt, sikerült egy kis ártatlan életet megmenteni, és egy lányt nagyon boldoggá tenni. Mondhatnám, hogy kívánhatna-e ennél többet bárki, de jelenleg nem érzem magam ennyire jótékonynak. Nem lehet persze kívánni többet, csak azt a kutyust... Én is elfogadtam volna őt szülinapi ajándéknak így előre, és igazságtalan, mert annak a lánynak csak a hétvégén lesz, nekem pedig már holnap... Mindegy, azt kívánom legyenek boldogok, én pedig addig is szorongatom a plüsseim...

Na jó, ennyit akkor Lizáról, aki pár órára az enyém lehetett. És ahogy egy kedves ismerősöm mondta nem is oly rég: "Tudom hogy valahol vár rám is egy kisállat, akinek én számítok, aki csak az enyém és én csak az övé. Bármikor rátalálhatok, lehet, hogy a következő utca saroknál befordulva rátalálunk egymásra..."

Help me - Azaz segíts nekem

Kicsiny Frankensteinem (szakdolgozatom) készítgetem, de ehhez szükségem van egy kis segítségre. Kérlek az alábbi linken található kérdőívet tölts ki és ezzel megmenthetsz egy őrültet! :P Köszönöm!

http://ripet.hu/feedback.php?kid=gb9gfqwxwq7y6nb4

Vagy kattints ide:

kérdőív

Gazdi keresés 2.

Aki esetleg látja és olvassa a blogomat és érdekli őt Liza, az keressen meg engem, írjon hozzászólást és abban egy elérhetőséget. A kutyus ingyen elvihető.

Liza

Ma reggel, ahogy kiértünk az állomásra láttam egy tünemény kiskutyát. Egy nő mellett ügetett, azt hittem az övé, de kiderült, hogy nem csak lépdelt mellette. Mindenkihez odament a kutyus így hozzánk is. Egyből beleszerettem, és azt kívántam, bárcsak az enyém lehetne. Aztán tovább kutyagolt, közben pedig jött a vonat és én megrémültem nehogy kimenjen elé a kis buta. Nem ment, már szálltam fel a vonatra és szokás szerint búcsúzkodtam a páromtól, erre odajött a kutyuli és leült az ajtóval szemben és addig ott ült amíg el nem indult a vonat.

A vonaton nem bírtam ki és felhívtam a párom, hogy tudja-e, mi lett a kutyussal. Ő elmesélte, hogy miután kiment a vonat, aki ember még volt a peronon elindult más-más irányba a kutyus pedig csak leült és nézett maga elé tanácstalanul. Drága párom, mint nagy állatbarát, nem bírta ott hagyni és szólt neki, hogy gyere. A kiskutya pedig követte le őt az aluljáróba. Otta párom megfogta és beleültette a bicikli kosarába és haza kerekezett vele. Most is otthon van, de sajnos mi nem tarthatjuk meg, mert Szulti a másik kutyus mellé, már nem férne sajnos, így most aktívan gazdit keresek Lizának - mert hogy így neveztem el. Tudom nem lenne szabad így kötődnöm hozzá, de nem tehetek róla, egyszerűen nem lehet őt nem szeretni.


Liza, egy láthatóan fajtiszta német juhász kislány, körülbelül 5-6 hetes lehet és rendkívül játékos, valamint szófogadó is - ez csak arra tudom alapozni, hogy párom mesélte a telefonba, hogy ha mondd neki valamit, akkor arra hallgat.

Már most nagyon megszerettem a kis hülyét, de muszáj lesz elszakadnom tőle. Csupán csak annyit szeretnék, hogy Liza jó helyre kerüljön, biztos, és szerető családba és hogy néha halljak felőle. A kutyusról, aki kora reggel már megédesítette a napom.

Persze arra is gondoltam, hogy a sors akarta, hogy hozzánk kerüljön, hisz Dörgikém nem került elő, és minden nappal egyre kevesebb erre az esély. Most pedig itt ez a tünemény és én tényleg nem akarok neki mást minthogy szeressék és valakinek olyan társa lehessen, mint nekem volt a cicám. Persze azt is tudom, hogy egy kutyust és egy cicát nem lehet összehasonlítani, de mégis, csak legyen egy otthona, ahol törődnek vele és szeretik. Ez a legfontosabb. Addig is pedig, amíg nincs helye vigyázok én rá.

Frankenstein és a torta

Sok hosszú nap után végre ismét net elé kerülhettem, bár ez is csak megint kis ideig fog tartani, de nem baj, ezt kihasználom most. Rengeteg dolog történt velem az elmúlt időszakban, amit szerettem volna ideírni, de most már legtöbbjük elavult lett.
Jelenleg egy dolog van ami foglalkoztat, ez pedig a szakdolgozatom. Szerintem sok csoporttársam így van ezzel pláne, hogy most már a hajrá részhez érünk. Én bevallom őszintén, még nem tatok sehol ezzel kapcsolatban. Nem azért mert lusta lennék vagy nem akarnám eléggé, hanem a külső hatások olyanok, amik folyamatosan megakadályoznak abban, hogy sikeresen végig vigyem ez az ügyet. Nem mentegetni akarom magam, de egyszerűen ezzel az egésszel kapcsolatban, nekem semmi nem jön össze. Na mindegy, ahelyett hogy itt vinnyogok inkább írhatnám tovább is a már meglévő részt, de jelenleg pár percet ettől elrabolva ide készítek bejegyzést. (Már csak azért is, mert meg lettem szólva, hogy elég volt szegény cicám képéből, jöhetne valami újabb is.)

Aztán a másik dolog, ami jelenleg még a listán van a szülinapom, ami most 31-én lesz. Nem mintha annyira foglalkoztatna ez, de meg kell említsem, mivel egy szép kerek számhoz értem, és ilyenkor a legtöbben azok közül, akiket én ismerek számot vetettek eddigi életükről. Nos én ezt nem teszem meg, mert szerintem attól, hogy megint egy évvel öregebb leszek nem jelenti, hogy gyökerestől megváltozna az életem. Ugyanúgy, ha kell komoly vagyok - néha talán túlságosan is - ha pedig kell akkor egy kicsit őrült. Ugyanúgy plüss mániás vagyok és azt hiszem ez életem végégig ki tart majd. Nem tehetek róla imádom a plüssöket, persze ennek is meg van a maga oka, de arról talán majd máskor, amikor kicsit depressziósabb hangulatban leszek. Szóval ennyit a szülinapomról.

Most pedig megyek, mert a lelkiismeretem már nem hagy nyugodni, hogy ne ide gyártsam a kis semmitmondó szövegeim, hanem koncentráljak a rémre - én már csak így hívom a szakdolgozatom, mert esküszöm Frankensteinit előbb létre tudnám hozni, mint ezt.

Fáj...

Szomorú vagyok. Még mindig nincs meg, nem jött haza, és én nem tudom mi lehet vele. Dörgi cicámat pénteken láttam utoljára, azóta semmit sem tudok róla. Nagyon hiányzik... Persze ilyenkor lehet azt mondani, hogy jaj ő csak egy macska, de számomra a legédesebb volt a világon. Családtag volt, de nem inkább nem beszélek róla múlt időben, mert még hiszem, hogy visszajön az ő "Anyájához" és "Apájához", hogy még hallom, ahogy motoszkál az ágy körül.
Emlékszem mikor elhoztuk, még belefért a tenyerembe és az a nap nagy megpróbáltatás volt a számára. Egy dobozban kuporgott a kezemben a vonaton és titokban kellett tartani az érkezését, persze ez nem sikerült... Mikor hazaértünk megfürdettem szegénykémet, aminek ő próbált ellenállni, kevés sikerrel... Aztán pedig egy hozzá képest hatalmas törölközőbe csavartam csak a két mellső mancsa és a fejének egy része látszott ki belőle. Miközben törölgettem, elaludt a kezemben, úgy, hogy azt magához húzta. Emlékszem mozdulni se mertem, csak ültem a fotelban és néztem ahogy alszik. Olyan kis picike volt még akkor. Aztán aznap éjjel, immár tisztán, velünk aludt az ágyban, illetve mi csak szerettük volna, hogy aludjon,de ő ehelyett játszott a lábunkkal odamászott a fejünkhöz és ott kuporgott. Reggel pedig, úgy feküdt a két párna között, mint egy ember, a huzatot magára húzta és a hátán feküdt. ez volt az ő első napja nálunk. Ez már majdnem két éve volt.
Azóta is rengeteg emlék és élmény kötődik hozzá...
Most pedig nincs itt és én aggódom érte. Számomra és azt hiszem nyugodtan mondhatom, hogy a család többi tagjának a számára is olyan, mint egy kisgyerek. Úgy érzem nekem van a legértelmesebb cicám a világon. Gondolom a legtöbben így éreznek a szeretett kisállatuk iránt, de Dörgi valóban értelmes, szinte azt hinné az ember, hogy mindig megérti ha mondanak neki valamit.
Sokan úgy vélhetnék, hogy túl dramatizálom egy cica eltűnését, pláne, hogy "még csak" ennyi idő telt el, de nekem, akinek gyermekkorában - már ha azt ami nekem volt gyermekkornak lehet nevezni - sem volt szinte senki, akihez kötődhettem volna, rengeteget jelent, egy olyan kis teremtmény, mint egy cica, aki feltétel nélkül szeret. Tudom sokan gondolják, a macskák nem a hűségükről híresek, de Dörgi más, ő sohasem ment el ilyen hosszú időre...
Reménykedem, hogy előkerül, mert így nélküle üres a ház. Sőt még szegény Szultán (a kutyus) is azóta le van törve, hogy nincs meg a barátja, mert hogy barátok voltak, még hozzá a legjobbak, akármilyen furán is hangzik. Azóta Szulti nem eszik rendesen, nem rohangál fel-alá, csak fekszik és néz a kapu felé, ahol Dörgikém érkezni szokott.
A végére pedig csak annyit írnék: "Dörgikém akár hol is vagy vigyázz magadra..."

Karinthy vers

Most a mai napon fáradtságra hivatkozva, nem saját bejegyzést készítek, hanem inkább megosztok egy olyan verset, amely úgy érzem a leginkább jellemzi az eddigi majd 20 évemet. Mindenkinek ajánlom, érdemes elgondolkodni rajta, valamint lehet megfontolom, hogy bizonyos időközönként ki teszem egy egy saját versem, vagy általam kedvelt verset. Ez általában akkor fog előfordulni, ha épp nincs komolyabb mondani valóm. Szóval akkor itt is az első vers,amelyet favorizálok:

Karinthy Frigyes: Előszó

Nem mondhatom el senkinek,
elmondom hát mindenkinek

Próbáltam súgni, szájon és fülön,
mindnyájatoknak, egyenként, külön.

A titkot, ami úgyis egyre megy
S amit nem tudhat más, csak egy megy egy.

A titkot, amiért egykor titokban
Világra jöttem vérben és mocsokban,

A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Mert félig már ki is bukott, tudom
De mindig megrekedt a félúton.

Az egyik forró és piros lett tőle,
Ő is súgni akart: csók lett belőle.

A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itt hagyott.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

A harmadik csak rám nézett hitetlen,
nevetni kezdett és én is nevettem.

Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.

De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,

Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott rá, hogy őt higgyem.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak,
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,

Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanúskodom a napról, hogy ragyog.

Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él,

Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse,

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem, s dadog a szám.

Elmondanám, az út hova vezet,
Segítsetek hát, nyújtsatok kezet.

Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.

A csörgőt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.

Egy láb a mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek fel a magosba.

Egy szószéket a sok közül kibérelek,
Engedjetek fel a lépcsőjére, kérlek.

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.

Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit elmondok mindenkinek.

A lila gomb

A lila gomb. Igazából, ha azt nézzük ez egy teljesen átlagos, hétköznapi tárgy, illetve az lehetne, ha csak egy sima lila gombról beszélgetnénk, de amiről itt szó van az A LILA GOMB. Különlegességét az adja, hogy ez nincs felvarrva ruhára, hanem kitudja mióta és mi célból egy zsebben rejtőzik. Hogy hogyan került oda, még a gazdája, aki a zsebében hordja sem tudja, már ha ő valóban a jogos tulajdonos. Szegény gombnak se ruhája, se cérnája nincs ott lapul egy sötét és általában üres zsebben és várja a napot amikor valami hasznát veszik majd rendeltetésének megfelelően. Miért írom, hogy a rendeltetésének megfelelően? Mert gondoljunk csak bele mennyi mindenre lehet hasznos még egy gomb, azon kívül, hogy gombolkoznak vele. Lehet belőle egy medált csinálni egy nyakláncra, vagy fülbe valót, karkötőt, gyűrűt, csak elég kreatívnak kell lenni hozzá, hogy feltudjuk használni. Azt pedig pláne ki hinné, hogy két lány legfőbb szórakozása a metrón az, hogy szegény gombon nevessenek. Na igazából, nem is a gombon nevettek, hanem azon, hogy szemükhöz szorítva, milyen jó kis pót szem van belőle. Szegény gomb nem tudta, hogy idáig is eljut, hogy köznevetség tárgya lesz, hát még mindig jobb ez, mintha a zsebben kéne gubbasztania naphosszat, így legalább örömöt szerez másoknak és lát egy kis világot. Bár igazából fene se tudja, hogy valóban jó-e látnia ezt... Igazából ez mindegy is, főleg szegény kis lila barátunknak, mert neki nem az a lényeg, hogy világot lásson, hanem, hogy megtalálja végre az ő egyetlen és igazi, ellenállhatatlan ruhadarabját. Addig is pedig lapul tovább a zsebben, és ki tudja mikor kerül elő újra, milyen kalandok várnak még rá, az egyszerű mégis nagyszerű magányos kicsi lila gombra...

Az első nap

Miért is kezdtem el blogot írni? Nem tudom, ki akartam próbálni ezt is. Kedves Olvasó aki véletlenül ide tévedsz, ne várj túl sok bölcsességet és mélyre menő filozofálgatást, sem semmilyen elbújtatott irodalmi művet. Itt csak engem találsz és a gondolataim, amelyekről persze úgy is csak te vagy az egyedüli, aki véleményt fog alkotni. Talán ez nekem is egy remek alkalom, hogy megismerjem magam, rendezzem a gondolataim, rendezzem a bennem dúló kitörni vágyó.... IZÉ-t. Jobban most ezt nem tudtam megfogalmazni.
És hogy miért ez a név? Először is talán azért, mert imádom Olaszországot. Egyszer volt sajnos csak szerencsém kint járni, de az olyan volt mintha hazaérkeztem volna hosszú idő után. Biztos vannak más embereknek is ilyen érzései, de engem először megdöbbentett, aztán pedig határtalan nyugalommal töltött el. Azóta sem éreztem ezt... Nem lehet leírni azt, ahogy hallja az ember éjszaka hullámozni a tengert, nézheti a partról a holdat, miközben valahonnan zene szól és közben apró rákok motoszkálnak a lába előtt, fúj enyhén a szél.... Na jó ez így egy kicsit giccsesen hangzik, de valóban meg kell tudni élni az ilyen pillanatokat, és meg kell őrizni minden másodpercét az emlékekben, hogy ezt ne vehesse el már senki, hogy legyen hova hazatérni gondolatban. Velence pedig zsúfolt a turistáktól, a galamboktól, de szűk utcáin eltévedve és végül kilyukadni meseszép kertekhez, eldugott álmokhoz, olyan mint az emberi gondolat. Gondolkozunk, eljutunk egyik gondolattól a másikig, és lehet végül nem emlékszünk, hogy hogyan is jutottunk el eddig, de felfedezhetünk magunkban ismeretleneket és alkothatunk csodákat is.
De visszatérve az eredeti gondolathoz, azaz a név választáshoz. Tehát, hogy miért velencei azt hiszem sikerült körbeírnom. A gondola szó pedig egyszerűen nyelvtani megfontolás után jött, mert ha olvassuk a szót sok minden ki jöhet belőle, amelyeknek mind meg van a maga jelentése is. Az első ilyen szó a GOND. Ebből sajna mindig akad és mindig meg kell őket oldani is. Az én életemben már rengeteg ilyen volt van és lesz is ha jól sejtem...
Aztán a következő szó a GONDOL. Szerintem gondolkodni mindenkinek tudni kell és muszáj, ha nem akar elveszni elgépiesült, monoton társadalmunkban. Ez mondjuk így vicces kijelentés, mert jelenleg én is egy gépet veszek igénybe, hogy mindezt leírhassam, de igénybe venni és azzá válni alapjában véve más. Vagy legalábbis másnak kellene lennie. Tenni kellene azért, hogy más legyen.
A harmadik és egyben utolsó szó a GONDOLA. Ennek azért van jelentősége, mert a gondola egy csónak lényegében, egy csónak aminek, nincs mindig kijelölt útvonala, de van vezetője, és utasa is általában. Van tulajdonosa, aki bérbe adhatja, élheti vele az életét, a mindennapjait, tehát használhatja. Használhatja szerenádhoz, pecázáshoz, akármihez a lényeg hogy cselekszik vele és soha nem áll meg. Hisz ha jól belegondolunk a gondola sem áll meg soha, mindig ringatja a víz, de soha nem ugyanúgy. Tehát ebből az egész kacifántos magyarázatból mindössze annyit akartam kihozni, hogy a gondola számomra az életet, az embert, az egyént, a változást és még megannyi mást jelképez, igazából tőlünk függ épp mit magyarázunk bele hangulatunktól függően.
Nos azt hiszem ez így kezdő bejegyzésnek elég is lesz, és ahogy eddig megismertem magam a többi sem lesz kevésbé kacifántosabb, magyarázóbb, vagy csak végtelenül egyszerű(bb)....