Miért vagyok én teher? Miért vagyok felesleges személy a saját "családomban", akin csak úgy át lehet gázolni, hogy rohadtul nem törődnek azzal, engem, hogy érint. Persze mindenki más a értékes és megbecsült tagja a családnak nevezett tragikomédiában.
Beteg vagyok és így még jobban csak azt érzem, hogy hibás elem vagyok egy jól összerakott gépezetben. A gyenge láncszám, akit minél jobban ki kell taszítani, akivel csak azt kell éreztetni, hogy egy szánalmas alak és az egyetlen cél, hogy minél jobban rosszul érezze magát, minél jobban el tudják lehetetleníteni az "életet.
Lehet nekik van igazuk. De vannak csodás barátaim és csodás ismerőseim, egy remek párom, velük kellene foglalkoznom, de elég nehéz úgy, ha nap mint nap ebben a börtönben kell élnem, ahol lassan már élvezet számba megy az én szapulásom, legyen rá bármilyen indok.
A legfájóbb, hogy mindezt a saját apám teszi, hol leplezve, hol nyíltan, ez igazából mindegy is. Neki már sport, hogy hogyan alázzon meg magam előtt, hogy azt a kis önbizalmam ami van, azt is hogyan tudja lerombolni. Nem tudom hogy ez mennyire tudatos vagy tudatalatti, de fáj és már nem keresek okokat.
Neki én csak egy tévedés vagyok, egy rossz házasságból maradt nyűg, aki csak a múltjára emlékezteti. Az már persze mellékes, hogy magam is érző lény vagyok, de efölött átsiklik.
Közölte, amikor 17 éves voltam, hogy ő egy megkeseredett ember és elfáradt. Neki van egy fia, akit fel kell nevelnie, én meg sajnálja, de kezdjek azt, amit akarok magammal. Nem mintha 10 éves korom óta nem magam gondoskodnék magamról. Nem anyagi értelemben, sokkal inkább lelki.
Most pedig úgy érzem, hogy besokalltam. Elegem van belőle, és nem tudom meddig tudom ép ésszel elviselni a közelségét. Ami pedig a leges-legdühítőbb, hogy azok ellenére, amiket tett velem szeretem. Nem kötelességből, nem azért mert az apám és szeretnem kell. Nem tudom miért. Mindenben mellette álltam és ez valahogy elszakíthatatlan köteléket alakított ki közte és köztem, bár valószínű, csak az én részemről van így.
Mindegy igazából. Illetve nem mindegy, de ez van ,csak valahogy nem akarom és nem is tudom elfogadni.
Olyan vagyok, mint egy hűséges kutya, akibe akárhányszor belerúghat a gazdája, akkor is hűséges marad hozzá. persze vannak kivételek, akik egy idő után megunják a rugdosást és visszatámadnak és azt hiszem ennek a határán vagyok én is.
Nem akarom megtenni, de nagyon inog a pohár és ki fog borulni és ez biztos....
Bár tudnék valami biztatót mondani (azon közhelyen kívül, hogy én itt vagyok Neked bármikor :)), de sajnos nincs értelme. Ez az egész dolog megint csak egy próba az élettől, ami most inkább egy borzalmas akadálynak tűnik, de végül mégis a Te javad fogja szolgálni, mert sokkal, de sokkal erősebb leszel tőle.
VálaszTörlésEzt olvasva pedig jól látom, hogy a mi apáink nagyon is hasonlítanak egymáshoz, sőt, ez a bomlás kettőnk között nálunk is 10 éves koromban kezdődött, amikor ő beteg lett. Csak míg az enyémnek a betegsége lehet egy "ok" a velem való viselkedésére, a tiednek nem. :/ Nehéz ez az egész... :/ Úgyhogy végezetül csak annyit mondok: bármikor el akarsz szakadni otthonról és nem tudod, mit csinálj, hívj fel, írj mailt, és megyünk jó messzire apudtól, akárhová! :)
Kitartás! :)