Ihlet...

Ülök a monitor előtt és gépelem egymás után a szavakat. Igazából nem ez lenne a dolgom, hanem teljes erőmmel és minden idegszálammal a tanfolyam éppen aktuális napjára, éppen aktuális órájára kellene figyelnem, de nem megy. Nagyon messze járok ettől a helytől, és nem érzek emiatt egy szemernyi bűntudatot sem. Kapjuk az újabb feladatot, de én nyűgösen és csöppet sem életteli kedvel veszem el az újabb adag paksamétát.

Nagyon rég írtam már a blogomhoz bármit is, és rendszerint azzal érvelek még magamnak is, hogy idő, ihlet és az internet hiánya miatt van ez így. Pedig ha akarnám, megírhatnám előre akár egy szövegszerkesztőbe is a gondolataim, majd amikor újra a háló elé kerülök, bevihetném szépen egymás után a sorokat. De az akkor már nem ugyanaz, mert nem ugyan az az érzésvilágom akkor, már nem olyan kedélyállapotom, és így hamisnak érezném, pedig azok is az én gondolataim, az én vágyaim és álmaim, csak most épp nem abban a világban járok, ahol ezekre koncentrálhatok.

Aztán mikor végre újra rabul ejthet az információ áramlás tárháza, csak kattintgatok és rutinszerűen ellenőrzök mindent: e-mail, facebook, iwiw, álláskereső oldalak, majd ha tetszik az állás el is küldöm az önéletrajzom, persze válasz az nem érkezik. Mindig minden alakalommal, amikor megnyitom a virtuális postaládám reménykedem, hogy igen ott vár a levél mely szerint nem vagyok már munkanélküli, hogy igenis kíváncsiak rám személyesen és talán még esélyt is kaphatok annak ellenére, hogy pályakezdő vagyok. De mindig csak körlevelek, spam-ek és hirdetések várnak, napról-napra ugyanúgy.

Aztán ha rutin megvolt jöhet egy kis nézelődés, aztán egy kis unalom. Néha-néha találok egy olyan cikket, amely felébreszti a bennem szunnyadó lelkiismeretet - vagy minek is nevezzem ezt - és arra sarkall, hogy írjak, mint ahogy ez most is történt. Írjak, mert tartozom magamnak azzal, hogy ha már képes vagyok aránylag normálisan és helyesen a gondolataim közlésére, akkor éljek is ezzel a képességgel. Meg persze nem csak magamnak tartozom ezzel, hanem azoknak is, akik szeretik olvasni azt amit írok, és azoknak, akik biztattak és biztatnak is erre a mai napig.

Persze amikor elkezdtem egy egészen más közösségben tengettem minden napjaimat, és egészen mást neveztem a napi rutinnak.

Ám amióta erre a tanfolyamra járok valahogy megváltozott minden. Itt szembesülhettem azzal, hogy mennyi emberi sors van, hogy ezek mennyire különböznek, ugyanakkor mennyire hasonlítanak is.

Ez lenne talán a felnőttség? Ez lenne az, amit kisgyerekként csillogó szemmel és szárnyaló szívvel vártam? Mert ha igen, valóban ez az, akkor a csalódás elkerülhetetlen és menthetetlen.

Már nem tűnik olyan vidámnak és gondtalannak, mint régen, és soha nem hittem volna, hogy beállok én is azok sorába, akik azt mondják, jaj de jó lenne még gyereknek lenni.

Persze ez is csak hozzáállás kérdése, mint a legtöbb dolog az életben. Ha úgy állok hozzá, hogy egy újabb szürke nap a mókuskerékbe én magam is beszürkülök, ha viszont úgy, hogy ez egy újabb nap a kihívásoknak és a lehetőségek megélésének, nos akkor az egész már más színben látszik.


És hogy most épp ebben a pillanatban melyik az, amelyik felé inkább húzok?

Nem tudom.

Azt tudom, hogy a feladat még mindig itt fekszik a bal kezem mellett érintetlenül, és a lelkiismeretem egyre inkább követeli, hogy legalább csak belekezdjek. Nem vagyok lusta, és az írásnak is eleget tettem magammal és másokkal szemben is, mégis, valahogy érzem, nem akarom ezt csinálni. Legalábbis nem így.

Dolgozni szeretnék, tenni a dolgom, hogy érezzem, én is hasznos tagja vagyok ennek a világnak, a társadalomnak, hogy én is teszek valamit azért, hogy előrébb mozdul a világ, ha csak egy nappal, vagy legalább egy perccel is...