A folytatás...

Szíve vadul kalapált a mellkasában, és nem tudta, valóban ezt akarja-e, de már nem volt visszaút. A méterek egyre fogytak a bejáratot jelző ajtóig, és ő egyre jobban érezte, hogy igen, nem kis változás előtt áll. De már döntött. Megacélozta a lelkét és belépett az ajtón. Hirtelen nem tudta merre forduljon, mert egy nagy csarnokban találta magát, és senkit sem látott maga mellett, akitől megérdeklődhette volna, merre menjen. Balra nézett, és nem látott mást csak raklapokat és dobozokat, majd jobb felé fordult, ám ugyanaz a látvány fogadta erről az oldalról is. Nem volt más választása csak egyenesen menni. Maga előtt egy nagy, üveges, kétszárnyú ajtót látott, ami mögött egy lépcső volt. Mivel az instrukció úgy szólt, hogy a nagyfőnököt az emeleten találja elindult felfelé. Útközben nem akadt senkibe, hogy megérdeklődhesse, jó irányba halad-e, így hát némán ment egyre feljebb lépcsőfokról lépcsőfokra.

Mikor elfogytak a fokok, a lépcső tetején egy fal állt vele szemben, jobbra egy hosszú fehér folyosó volt, rengeteg ajtóval, balra egy kis kanapé állt egy üvegasztallal és egy nagy, bőrbevonatú dupla ajtó. Az ajtó jellegéből, arra következtetett biztosan ez lesz a főnök irodája. Óvatosan közelebb lépett, és mivel máshol nem talál kemény felületet, ezért a kilincs feletti farészen kopogtatott.

- Hereindürfen! – azaz ”Be szabad jönni!”- hangzott az ajtó túloldaláról németül.

Nem igazán ismerte a nyelvet, mivel sohasem tanulta, de azért az alapvető fogalmakat ismerte. Mivel női hang volt ami az előbb beinvitálta, kissé megnyugodott, hogy valószínűleg nem egyből az igazgatóval találkozik, hanem egy asszisztenssel, vagy titkárnővel. Magában eltökélte, hogy erősnek, magabiztosnak és bátornak mutatja magát, holott legbelül, korántsem érezte így magát. Azt is megfogadta, hogy először angolul próbálja megértetni magát, mivel a magyaron kívül, ezt a nyelvet ismerte annyira, hogy értelmesen tudjon legalább középfokon társalogni rajta.

 Vett még egy utolsó nagy levegőt, majd lenyomta a kilincset és belépett az ajtón. Tudta, hogy a külseje, nem éppen a legbizalomgerjesztőbb, de nem érdekelte, hűvös és magabiztos akart lenni.

- Jó napot kívánok, az igazgató urat keresem. – kezdte angolul határozottan.

Visszatértem...

Már több, mint egy éve nem írtam ide, de jelentem visszatértem. Nem kezdek el ígérgetni, és nem hitegetem sem magamat, sem mást, hogy ezentúl máshogy lesz, meg hogy rendszeresen és többet írok, de igen: határozottan visszatértem.

Azalatt az idő alatt, amég nem írtam, sok minden változott az életemben. Van amit örülök, hogy magam mögött hagytam, van amit sajnálok, hogy elmúlt, és van a jelen. a jövővel ráérek akkor foglalkozni, amikor jelen lesz belőle...

Szóval itt vagyok, és úgy döntöttem adós vagyok, és én nem szeretek tartozni. Adós vagyok egy történettel, amibe belekezdtem, ám félbehagytam, de most úgy döntöttem folytatom. Lehet, hogy ezalatt az egy évben pont ez hiányzott, az írás, és ezért nem éreztem magam teljesnek.

Nos ideje, hogy egésszé váljak és folytassam. Folytassam a történetet ami egy stoppolással kezdődött és egyenlőre Bécsben ért véget...