Zokogott, de már csak hangtalanul… A döntése végleges volt, és megmásíthatatlan… Nem volt nála más csak az útlevele, némi készpénz és egy kis táska a legszükségesebb dolgokkal. Szakadt az eső, de már nem érezte, üres volt a belseje és érezte ezen a napon örökre megváltozik az élete…
Az út szélén egészen más az élet, főleg annak, aki nincs hozzászokva a stoppoláshoz, mégis ő most rá volt erre kényszerülve. Nem tudta hová, megy, hogy merre tart és hogy hova érkezik meg. Nem akart mást, csak menni, amíg bírja szusszal, maga mögött akarta hagyni a fájdalmas kilométereket, hogy a távolság enyhülést hozzon sajgó lelkének. Soha nem hitte volna, hogy idáig jut, mégis érezte egész életében, hogy ő más, mint a többi lány, hogy neki nem itt van a helye…
Érezte attól a pillanattól fogva, hogy elkezdte meghozni élete első, önálló döntéseit. Nem volt több 11 évesnél, amikor egyedül mert buszra szállni, és maga mögött hagyni a kisvárost, ahol élt, noha nem is olyan sok időre csak néhány órára. De ő akkor is azt érezte, mint most 22 évesen, nevezetesen hogy élete ezzel fordulóponthoz érkezett, rálépett az önállóság ösvényére és innen nincs vissza út. Csak most 11 évvel később már nem az önállóság ösvényére lépett, hanem a változáséra. Az utóbbi két napjára a totális katarzis jelzőpár illett a legjobban.
Amint ezek a gondolatok végig futottak az agyán, egy kamion állt meg mellette, és ő kinyitotta az ajtaját.
- Hé! Hová mész kislány? – kérdezte a pocakos, szakállas kamion sofőr és rávillantotta koránt sem ápolt és megnyerő mosolyát. A lány felemelte a fejét és a színes esernyő alól kipillantva, könnyeit lenyelve és magában megfogadva, hogy soha többé nem tekint hátra, azt kérdezte:
- Maga merre megy? – acélozta meg lelkét és próbálta túlkiabálni az egyre hevesebben tomboló, éjszakai esőt. A sofőr megvakarta baseballsapkás fejét – ezzel kivillantva tekintélyes méretű hónalj kutyáját melynek szaga arról árulkodott, hogy több napja nem látta se víz, se szappan – így válaszolt:
- Há’ én bizony kisanyám Ausztria felé.
- Elvinne?
- Há’ tudod, annak azért ára van…
- Nem számít, csak vigyen el…
- Há’ de én nem igazán pénzre gondoltam… - vigyorgott még szélesebben a pasas.
- Sejtettem… Majd útközben megbeszéljük mire is gondolt pontosan.
- Akko’ ha így jó, pattanj ide mellém angyalom.
Azzal beszállt a kamionba, és ahogy magára csukta az ajtaját, úgy érezte, végérvényesen lezárult az élete. Az élete, amit úgy szeretett, még ha néha nehéz is volt, az élete, ami pár nap alatt a legkínzóbb pokollá, és a legrosszabb büntetéssé, a legjobban égető kínná változott.
Hát így kezdődött…
