"Hová merült el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolságban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?"
Érdekes megfigyelni, hogy mennyi minden juthat eszébe az embernek egy filmről, egy illatról, mennyi érzés hatja át, ha újra átélhet - ha csak másodpercekre is - néhány múltbéli pillanatot.
Engem, most konkrétan a Dave című film repített el egy kislányhoz a múltba. Egy kislányhoz, akinek már kijutott az élet árnyékosabb feléből, mégsem felejtett el soha mosolyogni. Soha nem szűnt meg jónak lenni, soha nem felejtette el kicsoda és mindig azt kereste hol segíthetne másokon.
Ez vele született. Sokszor mondták neki, hogy bántani fogják - és bántották is elégszer - de ő kitartott amellett, hogy mindenkiben a jót lássa meg, még ha ezért nem kevésszer nagy árat fizetett.
És hogy, hogyan is kapcsolódik ez ehhez a filmhez? Nos igen, jogos a kérdés, ám a válasz nagyon egyszerű: sehogy. Közvetlenül a filmnek semmi köze az ilyen és effajta érzésekhez, csak hozzá, a kislányhoz. Nem felejtette el, hogyan kuporgott a szoba padlóján és nézte beleéléssel, nem felejtette el, hogy akkoriban, mennyire más volt az élete.
Igazából ez a bejegyzés arra jó, hogy soha ne felejtsük el, honnan jöttünk, hol vagyunk, és hová tartunk. Néha nem árt, ha csak néhány perc erejéig is végig menni életünk eseményein. Végig gondolni mit miért tettünk. Ha hibáztunk akkor hol és helyre lehet-e hozni a hibát?
Most viszont vissza a jelenbe és hagyjuk a kislányt tovább kuporogni a szőnyegen, akiben már akkor elkezdett érlelődni a mondat: "Vagyok, mert lettem..."
