Tombolás...

Sokan azt mondják, hogy eddig kellett volna ezt megtennem, de én valahogy most jutottam el erre a szintre. Tombolni vágyom, ki akarok törni a monoton hétköznapjaimból, mert ezek láncai már túl nehezek a számomra. Le akarom őket tépni és tenni amit csak akarok, hisz fiatal vagyok még előttem az élet. Mert később már hiába kezdek el keseregni, hogy jaj de jó lett volna ez vagy az, de mégsem tettem meg. Nem akarok semmit megbánni, ki akarom használni azt az időt, amit a Jó Isten nekem szánt. Nem élhetek tovább burokban elzárva mindentől és az a vicc ebben hogy ezeket a korlátokat csakis én állítottam magamnak.

Nem vagyok én még 30 éves, ki kell élveznem minden pillanatot. Igazából nem tudom mi váltotta ki belőlem ezt, lehet az elmúlt időszak eseményei, vagy egészen más, de most úgy érzem szabad akarok lenni, szárnyalni akarok, hogy végül majd úgy tudjak leszállni, hogy az ne zuhanó repülés legyen, hanem békés megnyugvás.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy minden este le akarok részegedni, vagy hogy egyik pasi ágyából a másikba akarok ugrálni. Utóbbi terén egy jó ideje megállapodtam már és ezt semmi szín alatt nem akarnám veszni hagyni, semmi pénzért nem kockáztatnám azt, ami mellette vár rám.

A jövőm már el van tervezve, a múltamon nem változtathatok, úgyhogy ideje végre felébredni, leszállni a földre, és a jelenben élni, a jelennek élni...a többi nem számít...

Pillanatok...

Furcsa játékot űz velem az élet... Nagyon furcsát... Annak idején semmi pénzért nem adtam volna bizonyos perceket az életemből másnak, most pedig amikor kész lennék rá, mégsem lehet. Most mikor kicsit szabadon szárnyalhattam volna, visszahúznak a láncok... Siratom azt, ami meg sem történt, siratom azt ami lehetett volna...

Hajnali gondolatok...

Még alig múlt 5 óra, de én már több, mint egy órája fent vagyok, és csak zakatolnak a fejemben a gondolatok, egyenletes körpályákat futva idegszálaim hálózatán. Igazából mindenen agyalok, a mai teendőkről, hogy mit mikor és miután kell csinálnom és az elmúlt napok eseményeiről van jó pár gondolatom.

Az elmúlt pár nap pedig nem szólt másról, mint biztatásról, sírásról, kétségbeesésről, örömről, vizsgázásról és hasonló társaik. Biztattak, hogy meg lesz az intézményi kommunikátori vizsgám és igazuk lett, péntek óta hivatalosan is az vagyok. Naiv fejjel azt hittem, hogy ez bármi változást hoz az életembe, hogy örülni fogok annak, ha túl vagyok mindenen, hogy majd megkönnyebbülök, hogy igen, ezt is megcsináltam. Tévedtem. Nem érzek sem megkönnyebbülést, sem örömöt se semmi ilyesfajta érzelmet, csupán csak annyit, hogy jó, meg van és ennyivel le is zárult a lelkesedésem. Ezek után kicsit céltalannak érzem most magam. Persze nem mondom, hogy nincsenek dolgok, amiket szeretnék elérni, de ezek már valahogy nem villanyoznak fel annyira, ami természetesen nem azt jelenti, hogy nem érdekelnének, csak valahogy nem viseltetek irántuk túl nagy lelkesedéssel.

Persze az is lehet, hogy azért nem örülök annyira még ennek az egész végzettséges balhénak, mert nincs a kezemben még a kézzel fogható bizonyítéka, már mint a bizonyítványom, de szerdán megkapom és magamat ismerve akkor sem fog a hangulatom e téren változni. Annyiban talán igen, hogy akkor már fizikailag is el kell fogadnom, hogy lezárult az életemben az a 14 éves szakasz, amit tanulással és iskolába járással töltöttem, amikkor gondtalan hétköznapjaim maximum a vizsgák, felelések és dolgozatok árnyékolták. Ám ennek most vége szakadt és rá kellett jönnöm, hogy ezalatt a 14 év alatt szinte észrevétlenül elsuhantak a gyermek évek és anélkül, hogy tudatában lettem volna felnőttem.

Emlékszem mennyire vártam ezt óvodásként, és kisiskolásként, amikor végre azt mondhatom, hogy igen én is a felnőttek közé tartozom, hogy nekem nem parancsolhat attól kezdve senki és semmi. Akkori gyermeki ártatlanságom nem látott mást, hogy milyen jó is a felnőtteknek, ők azt tesznek amit csak akarnak és akkor amikor akarják. Most viszont húsz évesen itt állok, és minimum 10 évvel öregebbnek érzem magam, úgy érzem a vállamat olyan súlyok és terhek nyomják, ami alatt félek összeroppanok. Nem. Talán nem is ez a helyes kifejezés, hogy összeroppanok, inkább úgy mondanám, hogy félek, hogy nem tudom majd megállni a helyem.

Ezek itt most igazából tényleg nem a keserűség és panaszkodás szavai, talán inkább az eszmélésé, a hajnali gondolatoké.

Furcsa, hogy ilyenkor az ablakon beáramló hűvösebb levegő, mit ki nem hoz az emberből, hogy mennyi mindent tartogat egy-egy fuvallat, ami az arcomat megérinti. Annyi ígéret, annyi emlék gyűlt fel bennem és lehet ezek okozták azt hogy nem bírtam aludni. Eszembe jutottak az elmúlt nyarak, régi szerelmek, nagy tervek, amelyekből aztán általában nem lett semmi, álmok, amelyeket sikerült megvalósítani és persze olyanok is, amik elmúltak és elvesztek az évek során. Persze nem maradéktalanul és nyomtalanul, hisz emlékük itt él bennem, minden porcikámban és ezek nélkül nem lehetnék az, aki vagyok. Én, önmagam.

Igen, azt hiszem ilyenkor mikor kicsit elmerülhetek ebben a végtelen és kavargó színes forgatagban, akkor lehetek igazán önmagam. Magam előtt semmit sem kell tagadnom vagy megjátszanom, habár ez a feltétlen őszinteség is lehet sokszor ijesztő, és bénító is. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy csak magammal szemben vagyok őszinte, a hétköznapjaimon másokkal szemben is vagyok, csak persze ez nem ugyanaz, hisz a legbensőbb dolgaimat csak és kizárólag egyedül én ismerem.

Most pedig azt hiszem megyek, mert még rengeteg teendő vár rám, vissza kell csónakommal eveznem a valóságba, hogy meg tudjam mit is tartogat számomra ez a nap. Mert hogy igen, elkezdődött ez a nap is, ami szintén csak észrevétlenül beóvakodott az életembe, ezt pedig az ablakon bekúszó napsugarak bizonyítják a legjobban, amelyek egy újabb meleg júliusi napot ígérnek.