Tévelygés...

Mostanában gyakran törnek rám megmagyarázhatatlan pánik rohamok, de szerencsére általában sikerül lehiggadnom viszonylag hamar, sőt olykor ehhez segítséget is kapok. Úgy látszik ez a pár nap amit egyedül töltök valahogy igen intenzív hatással van rám és többször késztet a magány érzése olykor hülyeségekre vagy épp érzelgősségre is.

Mint például az előző bejegyzés is ékes példája annak, hogy egyedül lenni nem jó, vagy legalábbis nem mindig. Aztán nem sokra rá rádöbbentem, hogy a személy akiről szól, valahogy mégsem olyan fontos, mint azt akkor a bejegyzés írásakor gondoltam. Sőt, most már kifejezetten újra ingerel a személye és nem érzem, hogy ez rossz dolog lenne, akár milyen csúnyán is hangzik ez...

Felismerés...

Engem is elért a felismerés. Na nem mintha ez olyan dolog lenne, ami minden ember életében bekövetkezik, vagy nagy betűkkel írnák ki, hogy A FELISMERÉS, ez csak olyan magam fajta, saját lelkivilágomra jellemző felismerés. Most, hogy ezt ilyen szépen körül írtam, ideje, hogy ha csak homályba burkoltan is, de felfedjem, miben is rejlik ez a felismerés.

Igazából, most ennek nagy hévvel futottam neki, de ahogy le akarnám írni, valahogy nem találom a megfelelő szavakat. A lényege talán csak annyi, hogy vannak olyan események az ember életében, amelyekhez szervesen kapcsolódik egy személy és e nélkül a személy nélkül tudjuk, hogy üresebb és szegényebb lenne az életünk. Vannak olyan pillanatok, amikor ez a személy nagyon hiányzik, de a makacsság valahogy erősebb annál, hogy cselekedjünk, semmint felkeresni őt. Nagyon nehéz lebontani az ilyen falakat, de ha leomlanak valahogy az ember megkönnyebbül tőle, ami azért is vicces, mert lényegében ezeket saját maga állította mindenféle kényszer nélkül. De végül is a lényeg a felismerés. Az hogy felismerem ha hibáztam, és beismerem, ha tévedtem - ami szerény személyem esetében nem kis erőfeszítésbe kerül, az előbb említett makacsság miatt - és képes vagyok, vagy legalábbis megpróbálok változtatni ezen.

Vannak olyan pillanatok, amiket feltétlenül meg akarok osztani másokkal és ha nem tehetem, akkor csalódott leszek, vagyis inkább kellemetlen és kifejezetten rossz érzések vesznek körül.

És sajnos a nagy igazság az, hogy minden pillanat mulandó és soha meg nem ismételhető, ezért nagyon kell rájuk vigyázni, óvni kell őket és megőrizni az emléküket.

Mert egyszer minden csak emlék lesz, még mi is, csak rajtunk áll, hogyan emlékeznek ránk...

Új bejegyzés...

Annak érdekében, hogy mindenki igényeit kielégíthessem, íme írok ide egy új blogbejegyzést:

ÚJ BLOGBEJEGYZÉS

Hát akkor ennyi volna! :D Remélem így jó lesz!

Tartalom is lesz....
Egyszer....



Csak hogy a smile se maradjon le....

Szívek szállodája....

Lehet engem ezért gyerekesnek, álmodozónak, túlzottan romantikusnak nevezni, de én akkor is imádom. Nem azért, mert lányregény, vagy talán mégis. Azért szeretem ennyire, mert nincs agyon tűzdelve látványos jelenetekkel, nincsenek benne robbantások, sem semmilyen orbitális effekt. Nincs benne másról szó, mint egyszerű hétköznapokról, egyszerű emberekről, egyszerű emberek életéről és mindennapjairól, még ha valóban egy kicsit lányregényes formába van öltöztetve is.

Nagyon megfogott, szeretem azóta, amióta egyszer évekkel ezelőtt, valami véletlen és megmagyarázhatatlan oknál fogva az M1-es csatornára kapcsoltam, egy késő nyári délutánon. Fura, hogy miket nem jegyez meg az ember....

Szóval odakapcsoltam és ott is ragadtam. Azóta próbálom minden egyes formájában megszerezni és megnézni az összes részét. Sőt a belőle megjelent összes könyvet akarom, de ez eddig még nem sikerült megszerezni sajnos egyetlen példányt sem nagy bánatomra szóval, aki bármilyen ajándékkal meg akar lepni, hát nos... De ez abszolúte nem célzás vagy efféle volt....

Egyszerűen magával ragad minden egyes epizód, minden perc, mert egy kicsit néha úgy érzem mintha valahol rólam is szólna. Valószínűleg ebben rejlik a népszerűségének magyarázata is. Na nem abban, hogy rólam szóljon, hanem abban, hogy akárhonnan nézzük egy kicsit mindenkiről tud szólni.

Az alaptörténet - már ha valaki nem ismerné, bár az ilyen emberekre ferde szemmel nézek, hisz hiába sorozat, alap műnek számít nálam - egy anyáról, a lányáról, egy kis városról és az ő életükről mesél. Igazából ezt így nem lehet leírni, hogy pontosan miről, hisz fent már jó párszor megemlítettem, hogy mindennapokról, de valahogy mégsem ugyanaz leírni, mint nézni.

Lehetne írni a benne rejlő számtalan humorról, csavarról, de leginkább a valóságról eshetne a legtöbb szó. Nincsenek benne ádáz összeesküvések, mocskolódások, csak egyszerűen peregnek előttünk a percek és hirtelen ott vagyunk.

Kicsit, mókás, ha nem inkább fura, hogy az ember általában pont azért ül le tévézni, hogy egy kicsit meneküljön a valóságból, hogy kicsit kikapcsoljon, mert a jelenlegi életében nem érzi jól magát és akkor tessék: a tévében is a valóságot mutatják, csak egy kicsit szebb és naposabb oldalát, hogy nem szabad feladni soha, és hogy minden helyzetből van kiút, és ami megdöbbentő a néző élvezi a valóságot. Lehet, hogy nem a saját valósága, de ettől még valóság, vagy legalább is valóság ábrázolás és élvezi, közben észre sem veszi, hogy jé ez de jó, ez de érdekes....

Azt hiszem egy bekezdésen belül, már lehetetlen lett volna többször leírni úgy a valóság szót, hogy még mindig értelmes legyen az egész.

Mindegy is igazából, csak egyszerűen így éjfél felé is úgy fel tud pörgetni egy-egy rész, annyi energiát tud adni, hogy arra is képes vagyok, hogy blogot írjak belőle, pedig roppantul fáradt vagyok, de valahogy nem érdekel.

Szeretnék most én is úgy csacsogni, mint Lorelai, szeretnék egy olyan barátot, mint Luke, szeretném ha annyi eszem és tudásom lenne mint Rory-nak, és még számtalan megannyi mást szeretnék még. Szeretnék egy olyan életet, amit ők élnek. Persze ez így szánalmasan hangozhat, hogy "én is akarok olyat...", de nem baj, addig nincs ezzel gond szerintem amíg meg tudom különböztetni azt az életet az enyémtől, a látottat a kézzel foghatótól.

Szeretném majd, ha egyszer nekem is olyan kapcsolatom lenne a lányommal, mint Rory-nak van az anyjával, vagy legalább egy kicsit megközelítené azt. Tudom, most megint ott tartok, hogy az milyen, de még most sem érzem, hogy baj lenne, hogy vágyom erre...

Komolyan nem tudom mit csinálnék most szívesen, de valamit érzem, hogy igen...

Talán persze az lenne a legokosabb, ha most lefeküdnék, mert a holnapi, azaz most már mai napom sem lesz rövidebb, mint a tegnapi, és ma is rimánkodni fogok még egy kis alvásért, de mint mindig, ez most sem fog menni.

Mindegy az biztos, hogy mai is nézek meg még egy jó pár részt, egyszerűen csak azért, hogy ha máshogy nem is, legalább ezzel szebbé váljon a napom.

Addig pedig egy kis andalítónak a filmből:

http://www.youtube.com/watch?v=ZXlyA-dYlio