Felismerés...

Engem is elért a felismerés. Na nem mintha ez olyan dolog lenne, ami minden ember életében bekövetkezik, vagy nagy betűkkel írnák ki, hogy A FELISMERÉS, ez csak olyan magam fajta, saját lelkivilágomra jellemző felismerés. Most, hogy ezt ilyen szépen körül írtam, ideje, hogy ha csak homályba burkoltan is, de felfedjem, miben is rejlik ez a felismerés.

Igazából, most ennek nagy hévvel futottam neki, de ahogy le akarnám írni, valahogy nem találom a megfelelő szavakat. A lényege talán csak annyi, hogy vannak olyan események az ember életében, amelyekhez szervesen kapcsolódik egy személy és e nélkül a személy nélkül tudjuk, hogy üresebb és szegényebb lenne az életünk. Vannak olyan pillanatok, amikor ez a személy nagyon hiányzik, de a makacsság valahogy erősebb annál, hogy cselekedjünk, semmint felkeresni őt. Nagyon nehéz lebontani az ilyen falakat, de ha leomlanak valahogy az ember megkönnyebbül tőle, ami azért is vicces, mert lényegében ezeket saját maga állította mindenféle kényszer nélkül. De végül is a lényeg a felismerés. Az hogy felismerem ha hibáztam, és beismerem, ha tévedtem - ami szerény személyem esetében nem kis erőfeszítésbe kerül, az előbb említett makacsság miatt - és képes vagyok, vagy legalábbis megpróbálok változtatni ezen.

Vannak olyan pillanatok, amiket feltétlenül meg akarok osztani másokkal és ha nem tehetem, akkor csalódott leszek, vagyis inkább kellemetlen és kifejezetten rossz érzések vesznek körül.

És sajnos a nagy igazság az, hogy minden pillanat mulandó és soha meg nem ismételhető, ezért nagyon kell rájuk vigyázni, óvni kell őket és megőrizni az emléküket.

Mert egyszer minden csak emlék lesz, még mi is, csak rajtunk áll, hogyan emlékeznek ránk...