Instinctus...

Már tegnap óta érik bennem a szándék, hogy ezt a bejegyzést megejtsem ide. Nem tudom, minek a hatására fogalmazódott meg bennem, az elkövetkező rész, de azt tudom, hogy már régóta kikívánkozik belőlem. Azt hiszem az a könyv - Lilith Saintcrow: Az ördög szolgálatában - vagy legalábbis a könyv hangulata volt az utolsó lökés. Na de ne csak beszéljek róla, hanem most már írjam is le hogy miről van szó. Nem lesz valami érdekes, inkább egy alapos önvizsgálatnak köszönhetőek a következő sorok.



Ennek az önvizsgálatnak nem volt semmi célja, egyszerűen csak napról-napra érett és érik bennem, hogy ki vagyok valójában, hogy milyen is vagyok igazából, és úgy egyáltalán.

A következő eredményre jutottam: Ha magamra gondolok a tűz jut az eszembe. Ez sok szempontból szóba jöhet. Egyrészt - és ez igen fontos része énemnek - a vérmérsékletem miatt juthat eszembe. Sokan nem hinnék, de igen is tele vagyok tűzzel, tenni akarással, és ezért általában képes vagyok sok mindenre. Képes vagyok az egyik pillanatban nyugodt lenni, de a következőben már nagy hévvel tudok cselekedni, és ez persze nem minden esetben jó. Olyan ez, mint a parázs és a tűz viszonya: ha a parázs csak egy kis szikrát kap még, vagy csak egy enyhe fuvallatot, akkor képes lángra lobbanni egy pillanat alatt.

Arra is rájöttem, hogy mindig azt mondom nyugalomra vágyom, mert az életem során nem sok részem volt ebben, de rá kellett jönnöm, nekem lételemem az hogy velem mindig történik valami. Nem bírok nyugton lenni és lehet hogy csak mondom, hogy nyugalomra lenne szükségem, és ebből kifolyólag az is lehet ha megkapnám az áhított nyugalmat, akkor sem tudnék mit kezdeni vele. miért is? Azért, mert egyfelől nem vagyok hozzászokva, másfelől viszont hamar beleunnék a nagy nyugalomba.

Alapjában véve úgy szoktam lenni ezzel, mint azzal, hogy mindig van valami, amit meg akarok szerezni, de csak a megszerzésig vezető út az érdekes, addig érdekel az egész. Persze fogadkozom, hogy de e mellől nem tágítok, ez lesz a kedvenc, az egyetlen, stb., de ezt eddig soha nem sikerült betartani. Ez egy fajta vadászösztön szerűség úgy vélem, a vadászat a lényeg, nem pedig maga a vad.

Aztán, ami még a tűz kapcsán eszembe jutott, hogy igencsak hasonlatos vagyok a főnix madárhoz, mert képes vagyok akármilyen helyzetből felállni és megújulni, volt időm gyakorolni ezt párszor, tehát nem alaptalanul beszélek a semmibe. Arra is képes vagyok, hogy felégessek magam mögött mindent, ha arról van szó és újjá építsem teljesen másképp magam. Ez persze a legtöbb esetben szükségszerű, nem pedig önként vállalt, de hát az évek és a rutin - ezt nem azért mondom így mert olyan öreg lennék - alaposan megedzettek ilyen feladatokhoz is.

Azt hiszem sok átépítgetésen estem túl, így nem igazán lehet azt mondani, hogy bárki is igazán ismerne. Az az igazság, hogy a valódi énem senkinek nem mutattam meg eddig, egyedül rejtegetem magamban. jogos lenne itta kérdés, hogy miért, ha tisztában vagyok vele? Nos, talán azért, mert még magam előtt is túl nagy falat lenne felszínre hozni, rengeteg energia és bátorság kellene hozzá és túl sok veszteséggel járna, amelyek nem éppen lennének kicsik.

Eddig sikerült féken tartanom magam, és csak néhányszor törtem ki, és akkor sem az az igazán elsöprő kitörés volt.

Az az igazság, hogy mindent szenvedéllyel tudok csak csinálni: szeretni, gyűlölni, veszekedni, kibékülni, alkotni, beszélni, írni. Ha pedig egy-egy dolog kapcsán nincs meg a szenvedély akkor felszínre lép az elszántság és az akarat.

Akaratosnak tartom magam, követelődzőnek, de leginkább ez magammal szemben érvényesül. Nagyon tudok akarni és követelni. És hogy még mit tudok nagyon? A fenti felsorolásban szereplőket is nagyon tudom: nagyon tudok szeretni, nagyon tudok gyűlölni, nagyon tudok haragudni, nagyon tudok megbocsátani.

Jaj, nagyon jó érzés hagyni, hogy ez itt és most kitörjön belőlem. Megtapasztalni még jobb lenne, de már ez sem rossz első lépésnek. Kicsit ez az állapot a skizofréniához hasonlítható, de azért talán annyira nem vészes a dolog. Olyan mintha két énem lenne, az egyik nyugodt és visszafogott, hallgat a józan eszére, a másik képes lenne csak a pillanatnak élni és nem törődni semmivel, felelőtlen lenne, csak az érzéseinek és a szívének élne.

Jelenleg próbálok kompromisszumot kötni magammal, hogy ez és az az énem is tudjon érvényesülni, de nem igazán megy, még mindig visszafogom magam, még mindig csak parázslok. Nem tudom, talán valamilyen kataklizmikus élmény, vagy valamiféle kaotikus állapot kéne ahhoz, hogy végre én ne csak fél én legyek, hanem egész és teljes.

Szeretnék néha tombolni, üvölteni a nagy világba, nem törődni semmilyen következménnyel csak cselekedni, tenni amihez épp kedvem van, élni a saját szabályaim szerint.

Nem tudom, hogy valaha ez be következik-e, de azt tudom, hogy ha meg is történik gyökeres változást fog venni az életem, és a terveim, amelyeket régen szövögettem már nem csak tervek maradnak. Addig is viszont, amíg lesz elég bátorságom önmagam lenni és eszerint cselekedni, marad a kis parázs, ami néha-néha fellángol, de a lángja hamar el is hal és megint csak a parázs marad.

Jöhet azonban az a kérdés is, hogy és mi van ha ez soha nem valósul meg? Hogy soha nem török ki az általam szabott fal mögül? Nos, akkor azt hiszem legalább annyit elmondhatok, hogy legalább beismerni beismertem, hogy mi történhetett volna, kesereghetek is rajta, de azt is be kell látnom, hogy a döntés az enyém és nem másé volt.

És hogy a beismerés után mi lesz? Nem tudom. Tényleg nem tudom. Ennek a kérdésnek a megválaszolását megtartom arra az időre, ha bekövetkezik, ráérek akkor ezen gondolkodni.

Sok minden van, amit még le akarnék írni, de egyenlőre nem tudom őket értelmesen megfogalmazni és lehet, hogy ez a jó pár sor sem mindig értelmes néhány helyen. Addig pedig még ez nem sikerül, marad a várakozás, a kivárás, hogy hátha a következő nap hoz új szeleket, mutat meg új utakat és célokat...