Cogitatus...

Tegnap volt egy kis szusszanásnyi időm és szabad utat engedhettem a gondolataimnak. Sok messzi mesebeli tájon jártam, örvénylett körülöttem a levegő is, aztán mikor utazásom végére érkeztem - bár a végtelennek nincs vége, tehát inkább azt mondom egy állomásához - rájöttem, hogy az emberi kapcsolataimat kéne egy kicsit rendbe tennem, mind magamba, mind fizikailag, mert az utóbbi időben ezek sokat változtak.

A változás például ott kezdődött, hogy egy barátot - legalábbis annak hittem - elvesztettem. Rájöttem, csak addig vagyok jó, meg kedves és aranyos, amíg úgy élem az életem ahogy az neki is tetszik. Ha pedig nem tetszett neki, persze én voltam a hülye meg az ostoba és próbálta rám erőltetni az akaratát. Aztán amikor erre ráeszméltem, léptem. Már nem számított, hogy lehord vagy sem, nem éreztem bűntudatot amiatt, hogy úgy élek, ahogy nekem tetszik. Persze nagyon hiányzik, de tudom hogy helyesen cselekedtem. Nem mondom, hogy nincs nekem is szerepem abba, hogy így alakult a kapcsolatunk, mert akkor nem mondanék igazat, - már pedig ez nem szokásom - hisz ludas vagyok abból a szempontból, hogy sokáig hagytam, hogy némileg irányítsa az életem és amikor nem tetszett valami, akkor nem szóltam, mert nem akartam, hogy tönkre menjen a barátságunk. Tudom, hogy sok mindent köszönhetek neki, de úgy érzem, én sem adtam semmivel kevesebbet. Így hát ez az egyik olyan változás, amit tisztáznom kellett és elfogadnom.

A következő ami viszont eszembe jutott ennek kapcsán, hogy ennek ellenére még mindig vannak olyan barátaim, akik elfogadnak olyannak amilyen vagyok, és nem akarnak megváltoztatni. A régi barátok közül sokan a fent említett esemény hatására eltávolodtak tőlem, de akkor azt kell mondjam nem voltak barátok. Emiatt azonban nem szabad sokáig tépelődnöm, mert szerencsés vagyok, hisz sikerült új embereket megismernem, és új barátságokat kötnöm, amelyek valóban barátságok, nem pedig felszínes érdek kapcsolatok. Ott van például legelsőként Zsikém, aki mindig minden helyzetben mellettem áll és nem hagyja, hogy magamba roskadjak egy-egy kudarc után. Aztán ott vannak még a többiek is és mivel senkit nem akarok megbántani ezért nem sorolom fel őket. Zsikémet azért emeltem ki, mert szerves része lett az életemnek, és tudom, hogy olyan ember akit semmi pénzért nem hagynék veszni, nagyon értékes barát és nem csak barátnak, de embernek is értékes és ritka kincs. A többiek is kedvesek számomra, de mégis valahogy az más.

Természetesen nem lenne fair, ha nem említeném meg azt az embert is, aki rávett arra, hogy blogoljak, hogy ide írjam a gondolataim és biztatott és biztat, hogy írjak, mert szerinte van tehetségem hozzá. (Itt zárójelben megjegyzem, nem tudom mit lát az írásaimban, mert nem tartom magam őstehetségnek, pláne hozzá képest nem, de hát ő tudja.) Szóval ő nem más, mint Ádám és innen is köszönöm a bátorító szavakat. Ha bár nem is beszélünk annyit egymással, itt a blogon mindig kapom a hozzászólásait, amiket szintén köszönök. Ahogy Zsike fogalmazott egyszer: "Nekünk hármunknak olyan ez a blogozás, mint egy titkos szövetség. Nem fedjük fel senki előtt de elég néha egy nézés is (kommgyak óra :P), hogy tudjuk mire gondol a másik." Ezzel teljes mértékben egyetértek. Lehet, hogy a suliban nem vagyunk sülve-főve együtt, ami lehet, hogy csak erősíti ezt a köteléket, már ha ezt nevezhetem köteléknek, de hát igazából miért is ne.

Ezen kívül, persze rengeteg emberi kapcsolatom futott végig agytekervényeim szövevényes hálóján, de most ezeket tartottam fontosnak kiemelni. Ezeket is szívesen leírnám még ide, de egyrészről akkor itt ülhetnék napestig, másrészről pedig nem sokára vége az órának amelyet a feladat megoldása helyett inkább a gondolataim szabad röptének leírására használtam fel.

Most pedig tényleg abbahagyom, mert vár rám a mai napon még két ZH, amit meg kell írnom és őszintén szólva még nem tudom, hogy fog menni. Nem mondom hogy nem készültem rá, de nem úgy ahogy általában becsületesen kéne, inkább folyamodtam egy kis, mondjuk úgy segítséghez.

Na akkor hajrá, ZH-ra fel!